Dora blogja

Na tessék

2010-11-06T16:33:00.001+01:00

Na, egyelőre nem áll szándékomban a blogra írni, mindenesetre átköltöztettem blogspotra a személyes oldalamat. Akit érdekel a dolog, az nyugodtan nézzen fel, mindenesetre itt most jó darabig nem lesz semmi, mivel blogolni nincs se időm, se türelmem.

www.esoutanszabadon.blogspot.com

Hétfő

2010-10-13T18:10:00.001+02:00

Most a hétfői napról lesz szó, mint egyik legkedvesebb élményemről eddig.

Sikerült óráról órára felkészülnöm, miközben ott függött a fejem felett a tény, hogy még mindig nem készültem fel az interjúval, ugyanis délutánra ezt a programot vállaltam: interjút kellett készítenem az iskolában. Az iskola csigalassan telt, de közben sok dolog történt, például jókat beszélgettünk, használtam a vadiúj telefonomat, kaptam dicséretet, satöbbi. Az interjú miatt várakoznunk kellett, így egy lyukasóra után összepakoltuk a kellő holmikat. Az egyik terem hátulját egy hatalmas fekete fallal próbáltuk lefedni és megfelelő megvilágításba hozni, majd miután ezt elhelyeztük, berendeztük a kis asztalt és székeket. A technikát is egész könnyen megoldottuk, bár párszor fel kellett szaladnunk az elmaradt dolgokért, de a kamera csatlakoztatásával én is kivettem a részem a munkából.

A riportalanyunk hamarosan megérkezett, és meg voltunk elégedve a hanggal, a felvétellel, magával a riportalannyal is. Az egyetlen gond a kérdésekkel volt, négyen kérdeztünk, ugyanakkor nekem, mint utolsónak, már kimerültek a kérdéseim, mire egyáltalán leülhettem. Innen már gyerekjáték volt összepakolni, bár meglehetősen bódultak és álmosak voltunk, odakint pedig rohamosan esteledett. Fél hét körül lehetett, kint már fagyott, és még soha nem mentem haza sötétben. Mi tagadás, a nagy álmosságban már minden árnyéktól megijedtem, de épségben hazajutottam. Hiába volt rettenetes a nap, borzasztóan jól éreztem magam, és ez igazán nagy élmény volt a számomra. Köszönöm mindenkinek, aki ott volt, aki inspirált, aki támogatott. Legközelebb akkor is viszek hálózsákot!

Válság

2010-10-06T23:18:00.000+02:00

Megint a záráson gondolkodom, mármint nem itt, hanem a másik lapomon, ami az írásaimmal foglalkozik. Hogy miért is? Azt hiszem, itt az ideje, hogy pár mondatban vázoljam a problémát, nehogy bárki is önzésnek vagy hasonlónak gondolja a tettem.

Ugye a leginkább meggyőző ok az, hogy nincs időm írni, sem pedig kedvem. Kedvem az alváshoz van, most is csak azért hanyagolom a bejegyzés erejéig, mert még foglalt a fürdő, így nem volt lehetőségem eddig fogat mosni. Nagyon szívesen töltenék napokat alvással, bár még nincs rá különösebb szükségem, mert eléggé friss vagyok, de csupán idő kérdése, hogy összeomoljak - tudom, mert ismerem magam. Az alvásra pedig azért van szükség, mert rengeteg időmet és energiámat ölöm az iskolába. Hadd vázoljam a helyzetet: elhatároztam, hogy év végén földrajzból és angolból érettségizem, amivel együtt két osztályozóvizsga is jár, miközben történelemből és a választott biológiából pedig kötelező vizsgát teszek. Igaz, ez még nem hat ki a jelenlegi állapotomra (a fene se fog októberben a tavaszi vizsgáira készülni), ugyanakkor szeretném, ha megértené az, aki olvassa ezt, mennyire kemény dió lesz. Most azonban más a helyzet, azt nem mondom, hogy jobb, de más. Ma például délután ötkor jöttem haza az iskolából, mivel elvállaltam egy plusz foglalkozást, ami számomra nagyon fontos és érdekes, de erősen betábláz. Eközben a tanulásban is toppon kell lennem, pedig már nem kevés olyan anyagrészt veszünk, amihez hozzá sem tudok szólni, és ha megtanulom, másnap el is felejtem (például biokémia), és az egyetlen nyugalmam, hogy az írásbeli leckéket a szünetekben és az esetleges helyettesített órákon képes vagyok megírni, hogy annál is kevesebb gondom legyen. A franciatanárunk már nagyon régóta hiányzik, és nem tudják biztosítani a tanár-utánpótlást, így abból is nagyon durva elmaradásaim vannak, ami szintén nem vezet jóra. Ehhez pedig még vegyétek hozzá, hogy DÖK-képviselő is vagyok, ugyanakkor egy gyűlésen sem tudok megjelenni, mert egyszerűen már sajnálnám azt a néhány megtartott franciaórámat ellógni miatta.

Otthon az első dolgom, hogy megebédelek, aztán minden akaratom ellenére elalszom, és három óra múlva arra kelek, hogy te jó ég, hiszen holnap dolgozatot írok! Nagy nehezen átrágom magam az úgyis feledésbe süllyedő anyagon, majd az éjszaka közepén felmegyek MSN-re, hogy legalább egy szót válthassak a barátommal. És, mint már mondtam, még mindig nincs vizsgaidőszak.

Tehát hadd foglaljam össze: rengeteg, rengeteg, rengeteg dolgom van, ugyanakkor ezt nem azért írtam le nektek, hogy panaszkodjam miatta. Nem tehetem meg, hiszen vállaltam őket. Ugyanakkor szeretném felhívni mindenki figyelmét a tiszteletre és végtelen türelemre, ugyanis erre kegyetlenül szükségem van ebben az időszakban. A zárás-ügyre meg majd visszatérek még, most eléggé álmos vagyok hozzá.

Runaway train

2010-10-02T12:08:00.006+02:00

Bought a ticket for a runaway train
Like a madman laughin' at the rain
Little out of touch, little insane
Just easier than dealing with the pain

Runaway train never comin' back
Runaway train tearin' up the track
Runaway train burnin' in my veins
Runaway but it always seems the same

I can go where no one else can go
I know what no one else knows
Here I am just drownin' in the rain
With a ticket for a runaway train

Néha jó lenne elszaladni... elhagyni mindent, ami fáj.

Ez a nap más, mint a többi...

2010-10-01T18:40:00.000+02:00

A dalocskának igaza van, az, hogy az ember 16 éves lesz, életében csak egyszer történik meg, és tényleg megváltoztatja azt a napját. Bezsebeltem pár köszöntést meg pár szülinapi pacsit meg egy ajándékot is kaptam, aminek nagyon örültem, de azért ezeket a születésnapokat nem péntekre kellett volna időzíteni, mert beüt a hét végére az álmosság, én pedig teljesen meggyötört voltam. Sőt, mintha néhány személynek feltett szándéka lett volna, hogy bosszantson engem, s hogy ezt tetőzze, lefuthattam az 1000 métert úgy, hogy közben füvet nyírtak a pálya mellett, így egyből megtelt a tüdőm görögsalátával, valahányszor nagy levegőt vettem. Végül lefutottam... nem tudom, mennyivel, nem is fontos, mindenesetre nem törődve azzal, milyen hideg a kő, egyből össze is roskadtam. Pulzusszám 22-ről 40, bár igazából nem is tudtam számolni, túl gyors volt ahhoz, hogy kimondjam magamban a számokat; egyszóval magam alatt voltam.

Odabenn a zsinórlabdánál mi voltunk a nyertes csapat, tehát mi voltunk a legtöbbet a pályán, amit abszolút nem értettem, mi értelme van, mikor szerintem a vérnyomásom miatt mentőt kéne hívni. Ezután fizikaóra, ahol mindenki köhögött, majd szép lassan mindenkinél elmúlt, én viszont továbbra is köhögtem, és nem voltam magamnál, így fogalmam nem volt arról, hogy a tanárnő miről beszél. Közben kérdezgették tőlem, hogy jól vagyok-e, én pedig megállapítottam, hogy nem kapok levegőt, majd némi fuldoklás után megittam fél üveg vizet, de ez sem volt elég hozzá. Eddig is köhögtem, most rosszabbul megy, szóval így maradtam. Szvít sziksztín.

Amikor hazamentem, hogy a napomat csupa izgalommal töltsem, körülbelül 3-4 órát aludtam egyhuzamban, majd felkeltem, megzabáltam két szelet tortát és rá egy tonna főtt kukoricát. Előbbi óta zsibbad az arcom, szóval szerintem most kaptam cukormérgezést, de egyszer élünk.

Két tantárgy van már, amiért úgy konkrétan élek - szeretném ezúton megköszönni ezeknek a tanároknak, hogy megdicsértek, és hogy a biztatásukkal jobb teljesítményre sarkallnak engem. Ez ma felért számomra egy szülinapi ajándékkal. Ja, és fizikából is köszönöm a négyest, nekem tökéletes lesz.

Játszótér

2010-09-29T17:14:00.000+02:00

A mai napom borzasztó volt, rosszabb minden eddiginél. Reggel még viszonylag elememben voltam, azonban a matekdolgozat előtt felfordult az egész mindenség, és a dolgozatfüzetem hiánya ott helyben kiütötte a biztosítékot az idegrendszeremben. Innen meg már csak egyre rosszabb lett a helyzet, a dolgozat pocsékul sikerült, angolból nem írtam leckét, és egész álló nap ügyet intéztem. Végül nem is jött össze, ugyanakkor már azt sem értettem, honnan gondolja mindenki, hogy az ügyintézés közben az ő dolgukat is csinálom? A projektnek semmi köze sem volt a szakkörhöz, mégis mindenki tőlem kérdezgette, hogy azzal mi van, mintha már a tanárok cipőméretét is kívülről tudnám, arról nem is beszélve, hogy én hivatalosan nem is akartam szakkörre járni. Meg nem is mentem el rá.

Végül nem bírtam a gyűrődést, annyira kész lettem, hogy hazamentem, de már hónapok óta szerettem volna tenni egy kis kerülőt a játszótérre, ugyanakkor soha nem vettem rá a bátorságot. Az a hely sok dolgot jelképez a számomra, többek között azt, hogy ott egy kicsit gyereknek érzem magam, akinek nem kell döntést hoznia, aki felhőtlenül gondolkodhat az élet dolgain, mert nincs rajta felelősség. Őszintén szólva sok ideje először éreztem azt, hogy megint belefulladok az élet kérdéseibe.

Átvágtam a parkon, és felmentem a kis dombra, ahol a játszótér van, ám döbbenten láttam, hogy körülkerítették. Ujjaimmal a rácsba kapaszkodtam, és halkan, csak úgy magamnak odamondtam:

- Megváltozott.

A mondatomat a hirtelen támadt erős és hideg szél elfújta, viszont a tény megmaradt, és erősen nyomta a szívem. Hiába, olyan vagyok, aki nem tűri a változásokat, főleg, ha olyan drasztikusak, mint ez; azzal, hogy bekerítették a játszóteret, tulajdonképpen a régi önmagamból zártak ki, én pedig csak álltam vacogva a szélben, és néztem a rácsokat, amiken túl ott volt az én szent helyem, de mégsem érhettem el. Már nem.

Megváltozott. Dora is megváltozott.

Csütörtök-péntek

2010-09-26T00:24:00.000+02:00

A csütörtöki nap tele volt izgalmakkal. Na jó, csak gyéren. Igen, nos, a napom nagyon fényes volt, hajnalban hallgathattam, hogy néhány tanár miért szemét, gonosz, aljas és megátalkodott, majd utána megküzdöttem egy poloskával, és elégedetten nyugtáztam, hogy kissé van csak poloskaszagom. Ugyanakkor nem értettem, osztálytársaim miért nem tudják, hogy a poloskát nem szabad összenyomni... de van, amit én nem érthetek. Aztán angolon kiderült, hogy megvan a nyelvvizsgám, amit még mindig nehezen tudok tudomásul venni, kémián megúsztam egy kezdeti hármast (igazából azért lett hármas, mert nem jártam iskolába már egy ideje, és kijöttem a gyakorlatból). Lényegtelen, hogy fodrásznál is voltam. Ez volt a csütörtök. Akadt itt is pár izgalom, de elhanyagolható.

A péntek azonban a megtestesült káosz volt. A tanárok vagy hiányoztak, vagy rettenetesen mogorvák voltak velünk, meg voltak kivételek, de igazából az összképet nem tudtam hova tenni. Meg azt sem, ki hívott fel a telefonomon, de ez utólag kiderült (*kacsint neki*). Szóval a nap kalandos volt, pár órát meg is úsztunk. Egész iskolaidőben a telefonon gondolkodtam, mikor hazafelé jutott eszembe, hogy ki lehetett a cselekvés végrehajtója, aki be is ismerte a dolgot, szóval minden boldog.

A k*rvaélet-nap

2010-09-26T00:15:00.001+02:00

Megpróbálom pótolni az elmaradt blogjaimat, mivel már elég régen írtam ide. Az első bejegyzésben bemutatom a k*rvaéletbe-napot.

Amikor bementem az iskolába, gyanúsan nem voltak ott franciások, és kezdtem erősen aggódni, ugyanis még előző nap szó volt róla, hogy az első két (!!!) franciaóra elmarad, ugyanakkor tudtommal ez abszolút nem volt nyélbe ütve. Gondoltam hát egyet, bementem, ahol már a németesek magyarázták el, hogy beigazolódott, amit hittem, tényleg nincs első két órám. Más ennek örülne, csak én karikás szemmel, hulla fáradtan így korán reggel valahogy nem tudtam neki. Nem is értem.

Na, mivel az élet rövid, és valamivel mégis kell magunkat szórakoztatni, beültem a könyvtárba, és Candide-ot olvastam. Leültem a leghátsó asztalhoz, és csak olvastam, olvastam, olvastam. Először ültem, aztán már kissé előredőltem, aztán szép lassan lefeküdtem az asztalra. Két dolgot nem tudtam felfogni: az egyik, hogy ez a két óra hogy telhet ilyen ormótlanul lassan; a másik pedig, hogy az egyik nőnek a könyvben megették a fél seggét.

- Ezt nem vagyok képes feldolgozni - közöltem egy hosszú csend után a következő szünetben, mikor már jó ideje nem szólaltam meg, csak némán bámultam magam elé. Osztálytársaim ezt csak csendben nyugtázták, de valójában ők már tudták, hogy a nőnek megették a fél seggét. Legalább szólhattak volna...

Kis irodalom

2010-09-21T18:49:00.003+02:00

A mai nap... káosz. Csak így tudom jellemezni. Nagyobb káosz, mint a tegnapi, hiszen most többnyire érzelmi sokkok érnek. Valahányszor egy bizonyos személyre gondolok, valaki elkezd róla beszélni, vagy ő maga jön be, esetleg megpillantom az utcán. Ebben az egészben az a nevetséges, hogy előre megérzem, hogy meg fog történni.
Hatalmas kihagyás után (két hét kemény hiányzás) azt sem tudom már, hol vagyok. A káosz azonban nem emiatt lett teljes, hanem az irodalomóra alatt jutottam el az elmebaj szintjére. Nem elég, hogy kupacban támadnak a véletlenek, még az irodalom is minden mondatával ellenem van. Először elhelyezkedem az asztalnál, és ruhát tervezek egyik képzeletbeli szereplőmre, amikor belefogtunk egy olyan Goethe-mű részletének elemzésébe, ami állítólag akkoriban olyan depressziós hullámot indított meg, hogy megemelkedett a halálozások száma. Gondoltam, sebaj, hiszen régen az egész életfelfogás más volt ugye, mint most. Ugyanakkor az észrevétel téves. Íme az első idézet:
Visszatérek saját magamba, és egy világot találok! - mondja Werther a Szabó Lőrinc fordította műben. Werther miért hasonlít rám ennyire? Hihetetlen.
...felnőttek is gyermek módra támolyognak ezen a földön, és mint azok, éppúgy nem tudják, honnan jönnek és hová mennek (...) senkinek nem ízlik elhinni, pedig úgy vélem, kézzelfogható igazság - ez meg egyszerűen zseniális.
Aztán jött a kés, avagy:
- Werther nem tud túllépni azon, hogy nem szereti a nő
- Werther csak szenved, nem beszél a bajáról...
- Werthert a zene, amit úgy szeret, arra az időszakra emlékezteti, amikor még esélye volt
- Werthert a nő, akibe szerelmes, bolondnak tartja
És csak pörögtek és pörögtek a vélemények, miközben rajtam kezdett erőt venni a már fent emlegetett tömegpusztító depresszió. Werther, te ostoba... Dora, te ostoba. Werther elkeseredése szép lassan a csontomig hatolt, és ahogy körülöttem elemezték lelkivilágát, úgy éreztem magam, mintha az én bőrömet tépkednék le rólam, miközben egyre több ostobaságom kerül világosságra. Azt hittem, sikítok, de egyszerűen csak befogtam a fülem, hogy ne kelljen hallanom.
Így is utolsóként kerültem ki a teremből. Szép lassan hazavonszoltam magam, és hagytam, hogy az utcánk előtti kanyarban lemaradjak a többi embertől, akikkel ugyanarról a buszról szálltunk le, és akiknek ugyanarra akadt dolga. Az utca sarkán megtorpantam, és körülnéztem. Csönd volt, és én ott álltam egyedül, a hajamat a szél gyengén meglebegtette, és fogalmam sem volt, mit érzek. Talán a pillanatot élveztem, ahogy megfogalmazták- mikor megállunk, és egy pillanatra kizárunk mindent, csak élvezzük a csendet. Hatásos: úgy érzem, már egy fokkal jobban vagyok.

Hullócsillag

2010-09-21T18:25:00.002+02:00

Szeretnék elmesélni egy nagyon aranyos történetet egy 15 éves kislányról, aki elhatározta, hogy leteszi a nyelvvizsgáját. Mivel a lánynak nem a legnagyobb erőssége az angol, ezért halálra aggódta magát, végigstresszelte az augusztusi vizsgát megelőző időszakot - tulajdonképpen az egész nyarat. Aztán a kislány megelégelte a dolgot, és megfogadta magának, hogy soha többé egy könnyet sem ejt a vizsga miatt. A napok, hetek szép lassan elteltek, közeledett a vizsga napja, de ő nem tudta, hogy készülhetne fel, ezért könnyebb volt számára kerülni a tanulást, mint idegesíteni magát. És egyik augusztusi nap, mikor a lány az ablakban ült, valami csodálatos dologra lett figyelmes: az éjszakai eget egy zöldes fénycsík szelte át hihetetlen sebességgel, a leggyönyörűbb jelenség, amit az ember láthat. A lány kapva az alkalmon kívánt egyet, és hitte, hogy beteljesül.
Elérkezett az augusztus, a lány pedig szépen felöltözött, és átutazta reggel a fél várost, hogy letegye a szóbelit, majd másnap az írásbelit. Biztos volt benne, hogy nem sikerült, hiszen ostoba hibákat vétett közben, ugyanakkor a legjobbakat remélte.
Volt egy aduja: a hullócsillag.
A lány azt kívánta, legyen meg a nyelvvizsga, és meg is lett. Én voltam az a lány.
Ne értsetek félre, én vagyok a leginkább szkeptikus az ilyen témákban. Nem a misztikus erőkben meg babonákban kell hinni - a legfontosabb, hogy magunkban higgyünk. Ha megtesszük, minden sikerülhet. Nekem sikerült is - most jöttök ti.

Újra itt

2010-09-18T19:58:00.002+02:00

Egy darabig nem ide írtam, de most megint ezt teszem, tehát máris el lehet kezdeni beszedni a nyugtatókat annak, akit már megszédített, hogy mit hova írok. Körülbelül három bejegyzést a www.doramuvei.try.hu-ra rittyentettem, mert jól esett oda írni, de mint ahogy ott is írtam, ez nem volt hosszútávú. Mindenképpen szeretném összefoglalni, hogy hogy voltam az utóbbi napokban: szarul. Igen, ezzel a csekély szavacskával mindent elmondtam, mindazt a bejegyzést, amit a fent írt oldalon is megtalálhatnak az emberek. A lényeg az, hogy körülbelül potom két héten keresztül szenvedtem a vírusosság minden lehetséges műfajában, hogy végül egy olyan állapotban tengődjek, amikor a tüdőnyiszorgással kelek és fekszem, aminél egyszerűen nincs idegesítőbb a világon. Pótolnivaló természetesen egy tonna van, és már legnagyobb vágyam, hogy visszamehessek az iskolába, ahova az eddigi évben összesen 5(!!!!!!) napot jártam. És mindjárt október van. Mindjárt szülinapom van. Hát én megőrülök... Ma sem volt időm a tanulásra, ugyanis elmentünk sétálni a Várba, de a köhögésem változatlanul elviselhetetlen volt.
De örülnék neki, ha egy nap végre arra kelnék, hogy nem vagyok beteg...

Vers a csalódáshoz

2010-09-04T13:19:00.002+02:00

Amikor szíved rossz iramban dobog
Amikor könnyed a torkodon lecsorog
Amikor a sós víz gyomrodban kavarog
Amikor tudod, hogy ez így nem jó dolog
És mégis keresed, mitől lehetsz boldog
Mondd, te mit választanál?

Elég volt...

2010-09-03T14:26:00.004+02:00

Ideje jellemeznem a mostani tanévet anélkül, hogy különösebben vulgáris szavakat használjak, bár ez nem lesz könnyű feladat, legalábbis a számomra. Kezdjük ott, hogy a szokásos módon áll a bál az iskolában, én például nem szoktam meg otthon, hogy minden második ember beszólogat nekem, meg megállapítja, hogy okoskodom. Biztos valami komoly problémám lehet, ha nem veszem észre saját magamon, hogy okoskodom, de ők mégis(?). Van, aki csak úgy kedves velem, hogy három perc múlva már rajtam röhög, ezeknek azt kell, hogy mondjam, hogy az önálló vélemény hatalmas előrelépés az embereknél, aki alkalmazza, az nagyon durva dolgokra képes, de esetükben még van rajta mit csiszolni.
Elegem van az iskolában tanúsított képmutatásból, a seggfejkedésből, és hogy pár embernek a legnagyobb szókincse addig terjed, hogy "baazmeg". Elegem van, hogy szinte senki nem foglalkozik velem, hogy mindenki beszélget valakivel, és én vagyok a kis nyomoronc, aki nem tud hozzászólni az alapvető témákhoz. De most mégis miről beszélgessek? Egyáltalán minek? Úgy érzem, ezt még leírni is fölösleges volt... Ez az én dolgom, na. Ha valaki szeretne megérteni, vélhetően meghallgatna, de hiába próbálkozom, alig páran veszik rá a fáradságot, hogy egyáltalán feleljenek a panaszáradatomra, és ne fussanak el előle sikongatva, vagy ne hagyjanak ott egy rövid kitérővel. Addig, amíg alig néhányan próbálnak csak megérteni, addig a többiek se várják el, hogy majd' odarohanjak, ha bajuk van, mert ez egy többoldalú adok-kapok viszony, és az, hogy én legyek az érzelmi szemetes, már rohadtul nem fér bele. Most nem mondok neveket, de mindenkit arra kérek, attól függetlenül, hogy mit vétett ellenem vagy mit nem, hogy gondolja meg a dolgot, és legyen velem nagyon türelmes, mert most telt be a pohár.

Szeretet

2010-08-31T13:30:00.003+02:00

Az utóbbi időben éppen eleget papoltam arról, hogy életszakaszaim vannak, amikben személyek látják el a meghatározó szerepet, mindig más és más, és most is pontosan ez történt.
Lássuk, mi történt az utóbbi időben: bezártam az oldalam, társszerkesztő lettem egy másik lapon, egy oldalon második helyezett lettem egy novellaversenyen és megkaptam egy iskolai projektről az adatokat. Mondhatnám úgy is, hogy őrültek háza van, bár ez távol áll az igazságtól, hiszen ezek a döntéseim voltak, ugyanakkor van, amiben nem én döntöttem.
Amikor azt hittem, hogy ez még az előző életszakaszomhoz tartozik, be kellett látnom, hogy tévedek: az, hogy ezen a nyáron boldog lehettem, szintén köszönhető valakinek, aki, ha olvasná, tudná, hogy róla beszélek. Igen, róla, aki segített mindenben, akivel megbeszéltük a dolgainkat, és akivel nem foglalkoztunk azzal, hogy ki mit mond. Na, tegnap ugyanúgy beszélgettünk, csak én nem tudtam (vagy nem akartam tudni), hogy valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy hajnali háromig együtt röhögünk, vagy hogy egyáltalán minden nap beszélünk, és itt akadtam meg. Amikor le kellett feküdnöm aludni, elbúcsúztunk, és még ezután pár percig tűrtem is, de aztán sírni kezdtem. Csak úgy csöndben, egyedül. Ott feküdtem az ágyon, és mindent megtettem, hogy egy hang se hallatsszon abból, ahogy zokogok, pedig csak úgy ömlöttek a könnyeim. Fél órán keresztül itattam az egereket, és közben már tudtam, itt a vége: egy újabb időszak zárult le az életemben. Ugyanakkor barátom minden szava tisztán élt bennem, és akkor határoztam el, hogy hallgatni fogok a tanácsaira, és ha kell, fejjel megyek a falnak, de akkor is önmagam maradok, akit ezek szerint még szeretni is lehet.
Amikor ma reggel felkeltem, rettenetesen rossz idő volt, és ez eleve meg szokta viselni a lelkivilágom. Szokatlan módon azonban már nem voltam szomorú. Tulajdonképpen igyekeztem feldobni magam minden lehetséges eszközzel, és ugyan boldog nem vagyok, de érzem, hogy menni fog, hogy holnap bemegyek az iskolába, és ki fogom bírni azt a sok hónapot. Ki fogom bírni, mert erős vagyok. Attól függetlenül, hogy hány ember fog akaratlanul vagy szándékosan átgázolni rajtam, hányan nem fognak vagy nem akarnak majd megérteni, hányan tojnak már most is a fejemre, én akkor is tudni fogom, hogy van majdnem annyi ember, ahány ujjam ezen a búvalb***ott világon, aki még szeret valamiért, és értük igenis megéri csinálni, megéri küzdeni a győzelemért, mert ezt a maroknyi embert mindig boldoggá fogja tenni, ha boldog, ha sikeres vagyok - ezt hívják barátságnak meg szeretetnek.

Tipikus stréber

2010-08-19T23:43:00.004+02:00

Régen nem vettem rá a bátorságot, hogy írjak, bár meggyőződésem, hogy most is legfeljebb 4-5 ember olvassa, ugyanakkor a blogspot azért jó tárhely, mert ez soha nem fog kiderülni.
Gondolkodtam azon, amit korábban írtam, azon, hogy az életkorszakaimat emberekhez kötögetem. Fel tudnám sorolni őket, ugyanakkor nem teszem, mert nem lenne ismerős senkinek, sőt, még abban sem lenne biztos, hogy ezen emberek egyike, ha nem én tudatnám vele - ennek ellenére nem bánom a dolgot, mert nem is ezt akarom hangoztatni. A lényeg az volna, hogy eddig mindig voltak emberek, akik támogattak (sokszor a tudtukon kívül), ám furcsa módon ennek itt lett vége. Most azon a ponton tartok, ahol nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, az oldalaimról, hogy kinek milyen képet mutatok msn-en, a valóságban. Saját törvényeket hozok, megvétózom nálam idősebbek kijelentéseit, elmondom a véleményemet. Az elsődleges célom az lett, hogy a maximumot nyújtsam minden, az életemre nézve fontos helyzetben, például az iskolában, hogy visszapillantva büszke legyek magamra. Tehát kikövetkeztethettétek a mondandómból: várom már az iskolát. Várom már, hogy újra visszamenjek, sőt, izgalmasnak is találom, mert megváltoztam belül, és érdekel, hogy a körülöttem lévők ezt hogy fogadják.
Már csak Valiannal van gond... rájöttem, ki az, de messze van. Vannak, akik segíthetnének (a régi életszakaszok fő emberei), de ők már megtagadják. Eljött életem azon korszaka, amiben nekem kell döntést hoznom, nem pedig másokra hagyatkoznom. Csak bírjam erővel.

Művészlélek

2010-08-02T15:25:00.002+02:00

Büdös nagy csend. Csak ül, néz maga elé, nem mond semmit. Miután a környezete már nem eldöntendő kérdésekkel ostromolja (ezekre ugyanis fejmozgással is jelezheti a választ), megszólal. A hangja rekedt és halk. Neki. Az állandóan hangoskodó lánynak.
Belül is csönd van, pedig ott általában a kitalált szereplői tartanak agyzsibbasztó nagymonológokat a témát illetően. De most mind befogta. Feszült csend honol.

Már nincs kedvem megszólalni, mert általában csak baj van belőle. A nem logikus tetteimet logikával nem lehet körülírni, ez szerintem senkinek nem okoz meglepetést, így fölösleges azt is tisztáznom. Miért lent olvasok? Mert ott jó. Miért nem beszélek? Mert úgy jó. Én már annak is örülök, hogy már három napja minden reggel eszembe jut felvinni a reggelit a szobámba teázás után. Teljesen más dolgok foglalkoztatnak; az, hogy elkészítsek egy ígért filmet, hogy az oldalammal foglalkozzam, hogy elolvassam azt a történetet, amit még nem tettem meg. Hogy megcsináljam a...

Az álmaim kezdenek botrányossá válni, ma például szó szerint egy trilógiát álmodtam, mert háromszor aludtam el/vissza, és mindig lezajlott a sztoriban egy szakasz. Először megtanítottak engem, hogy hogyan kell eltűnni (hasznos infó, köszönöm a tanáromnak, néha jól is esne), aztán vége lett az iskolának, és kvízen voltunk, ahol egy csaj mindent tudott a fantasyről, és mázlimra pont ugyanúgy nézett ki, mint én, ezért mindenki engem ölelgetett, amiért súgott nekik. Filmet is néztünk, először a Gyűrűk Urát, ahol Celebrían elporladt, és kiderült, hogy Arwen a gyilkos(?), aztán valami történt Gollammal. A fiú osztálytársaim a fürdőben verekedtek, az egyik évfolyamtársnőm pedig a mostohatestvérem lett, és rájöttünk, hogy ugyanolyan színű a szemünk. A vége az lett, hogy az évzáró után, bár kitűnő lettem, nyári iskolába küldtek barátnőmmel együtt, ahol megvártuk, míg a tanár elalszik, és azután természetfilmet forgattunk egy nagyon ritka nagy piros bogárról, csak azért, hogy legalább médiából átmenjünk, ha másból úgyse. Végül egy angolvizsgán kötöttünk ki, ahol mindenki telefonnal akart csalni, ezért a felügyelő tanár (nem tudom, ki volt az, kérem, ne pereljenek) mindannyiunk telefonját a földhöz vágta, mire egyik fiú osztálytársam sírva fakadt, mert most vették neki.

Kirándulás

2010-08-01T10:55:00.004+02:00

Viszlát, július, elmentünk kirándulni. Viszlát, Cézár! Még aznap hajnalban egy szúnyogot hajkurászom, ezért mikor anya felkelt, kissé mogorva vagyok. Eldöntöm, hogy harcolni fogok a távirányítóért a nappaliban. De ugyan, kit érdekel? Fölösleges tovább mesélnem, hiszen semmi olyan nem történt, amit meg tudnék említeni. Az egyetlen, amit nem adnék senkinek, az annak a tudata, hogy megyek. Hogy a buszon a menetszél beletúr a hajamba, hogy egy úton sétálok, ahol a fák lombjai sátrat alkotva fölém hajlanak. Hogy a gyerekvasút döcög a régi sínen, én pedig kihajolok a korláton, mert tudom, hogy ezt csak én merem és fogom megtenni az egész kocsiban; mindenki vagy túl fiatal, vagy túl idős. Ez lehet a kamaszkor?
Amikor a busz túl hangosan zúgott, énekeltem. "Ha itt lennél velem, és fognád a két kezem, én nem engedném el többé már sosem... Kedvesem". Ilyenkor a külső szemlélő szánalmasnak tarthat, de a dalszövegnek van valami valóság-alapja rám levetítve is: ha Ő fogná a két kezem, biztosan nem engedném el. De ugyan, ki tenné? Az egyéniségem abban rejlik, hogy én képes vagyok a buszon is ezt érzékeltetni, dacára annak, hogy mást talán nem érdekel, főleg a többi utast. Ha jobb hangom lenne, már más járművön is kamatoztattam volna, nem egy olyanon, ahol az emberek nem hallják egymást, mert úgy üvölt a motor.
Korán le kellett volna feküdnöm, ami nálam nem működik, ezért fogtam egy füzetet, és rajzolni kezdtem bele. Az normális, hogy egy gyerek hajnali egyig agresszív kismalacos képregényt készít? Tudtam, hogy hülye vagyok, de ezzel már magamat is megleptem.

Rémálom

2010-07-30T12:34:00.003+02:00

Néhány nappal ezelőtt az egyik barátom hajnali egykor rám akart erőltetni egy ijesztő videót, de úgy döntöttem, hogy az idegrendszeremnek jobbat tesz, ha nem nézem meg. A videó elején leírják, hogy egy reklámfilm forgatásakor a rendező meglepő dologra lett figyelmes, egy köd látható benne, ami egészen szellemszerű. Természetesen hozzá kell tenni, hogy ehhez már kísértetsztori is fűződik a környéken, és akkor lehet felismerni a ködöt, amikor az operatőr suttogni kezd... hogy az okos gyerek felhangosítsa a hangszórót, és hagyja, hogy egy zombi az arcába sikítson.
Hogy honnan tudom, ha meg se néztem? Mert utána megtettem, nem tudtam legyűrni a kíváncsiságomat. De csak fényes nappal. Azóta viszont rémálmaim vannak, (mentségem: azt hiszem, annak is, aki küldte) plusz az idegrendszerem kikészült. Például felhangosítottam az egyik zeneszámot, amikor bejelzett a vírusirtó, és nagyot pittyent, erre én a földnek vágtam a fejhallgatót, és sikítottam.
Az álmaim még ennél is rosszabbak. Az egyikben egy sötét ablaktalan szobában voltam, és megpróbáltam kijutni, de az ajtó nem nyílt. Erre felfedeztem egy pincelejáratot, és jobb híján lementem, de a kiszűrődő hangokból arra következtettem, hogy biztosan meg fogok halni. Erre kiderült, hogy csak egy képeskönyvet olvasok, mégsem volt merszem előrelapozni, hogy megnézzem, meghalok-e, csak ültem ölemben a könyvvel, és reszkettem. Ekkor valaki behajolt az ablakon, és sikított, és én bebújtam a sarokba, hogy ne lásson meg. Te jó ég...
A mostani álmom még ennél is rosszabb volt, mert dokumentumfilmet forgattam egy városról, de néhány részlet kimaradt, ezért a szüleim megengedték, hogy egyedül menjek el felvenni őket. De volt valami gond a lakossággal... amikor vágni kezdtem a filmet, felfedeztem, hogy néhányuk lebeg, hogy néha feltűnnek és eloszlanak emberalakok, ezt azonban én nem vettem észre, kizárólag a kamera érzékelte. Eldöntöttem, hogy soha többé nem használom azt a kamerát...

Valami történt

2010-07-30T00:13:00.004+02:00

Egy csütörtök éjjel, amikor valami felismerés hasított a levegőbe, és megtörte az addig mély és kételyektől feszült csendet. Ez történt most. Én már késznek érzem magam arra, hogy beszéljek.

Egy 15 éves lány vagyok, aki elég nagynak érzi magát ahhoz, hogy megítélje, ki is ő valójában, ehhez azonban az kell, hogy tanuljon. Ahhoz pedig, hogy tanuljon, élethelyzetek kellenek, amiből képes tanulni. Én ezt tettem, így az életemet újfent szakaszokra oszthatom, amiknek vannak meghatározó szereplői - ezek nélkül az emberek nélkül nem jutottam volna oda, ahol most vagyok. Mint minden más, a blogok, amiket készítettem (híres vagyok a sok blogomról) is erről árulkodnak.

Az első blogom a www.tobbmintblog.blogol.hu, ami azt mutatja meg, hogy szomorú voltam. Végtelenül szomorú, mert elveszítettem egy barátomat, mert nem akart velem lenni, mert elment, és ez irdatlanul rosszul esett, mégis akadt, aki megvigasztalt engem, de ez akkor még nem érdekelt. Csak fájt, ennyi. És hozzá kell tennem, hogy még megszokni sem volt egyszerű, egy más közegbe kerültem, ahol újra be kellett illeszkednem.
A második állomás a www.tobbmintblog.freeblog.hu, ahol már változott valamit a dolog. Egy kicsit jobb lett a hangulat, megértettem, hogy mi zajlik körülöttem, és jött a tavasz, és elvitte minden bánatom. Emlékszem, hogy ezután következett a legemlékezetesebb nyaram is. Nem jó, de emlékezetes.
Itt jött egy nagy szünet, és megszületett a blog. Mármint ez a blog. Nagyon kedves volt a számomra, hogy itt szabadon cserélhettem template-et. Nagyon megtetszett, mostanáig imádom. Ám ennek a végét is ugyanaz okozta, mint máshol: egy életszakasz lezárulása. Ez végigkísért egy tavaszon, nyáron, őszön, telen, de ezen a ponton valami megváltozott. Összetörtem több szempontból is ("munka" és "magánélet"), olyan mértékben, hogy még a jegyeim is leromlottak tőle. Magam alatt voltam, és jelekben kerestem a megoldást a ki nem mondott kérdéseimre. Esernyő... színek... helyek... véletlenek mindenhol, és már csak kapkodni tudtam tőlük a fejem, és a kérdésemre nem adták meg a választ: mit tegyek?
Azt hittem, vége az egész filmes dolognak, mikor megváltoztam, mert rájöttem, hogy a szétesésem csak segített abban, hogy megtudjam, kiben bízhatok és kiben nem. a www.doramuvei.try.hu oldal innen indult, a szent dátumtól: 2010.03.27., amikor megértettem egy csöpp részletet a nekem az életre feladott anyagból.
És most annak vége. Hogy miért? Mert egy új korszak kezdődik, de ezúttal azért, mert olyan vállalkozásokba fogtam, amik talán egy lépéssel közelebb visznek a felnőttléthez, és akkor megtanulok egy újabb leckét. Vagy többet, mert úgyis belekeveredek valami slamasztikába. Legalább lesz mit olvasnotok.
Egyébként egy aprócska megjegyzés: szeretném megköszönni Lucynek, hogy együtt valahogy átrágtuk magunkat a bonyodalmakon, és hogy rádöbbentett, hogy bizony ez volt a blog 100. bejegyzése. Azt hiszem, ehhez a legjobb témát választottam.

Zárás

2010-03-21T13:53:00.004+01:00

Íme, az oldalon a 99. bejegyzés, és bár nagy célom volt, hogy elérjem a 100-at, rájöttem, hogy a gyermeteg ambíciók nem nagyon működnek. Szóval bezárom a blogot. És költözünk, az ám. Mától a www.doramuvei.try.hu oldalon találhattok meg. Mivel azt az oldalt még erősen alakítgatom, sajna nem tudom kitenni azokat, akikkel társblogolók vagy mik voltunk, emiatt arra kérem őket, hogy ne linkeljenek át, amíg meg nem oldom a dolgot.

Aranyköpések

2010-03-15T13:33:00.003+01:00

Egy felkészítő lap kérdéseire válaszolgatok tételírás címen. Brutális kérdések sorozata:

Did you enjoy school? Why? Why not?
My mother always warns me to be positive... thanks...

What do you look like?
Show me a mirror. OR look at me.

Are your grandparents still alive?
Just one of them, my father's mother (...).
How often do you see them?
Man, what do you mean?! GHOSTS?? Do you think I'm crazy? BE HONEST!

Have you got any aunts / uncles /(...) / children?
May you repeat the question, please? I think I couldn't catch the last word...

Zötyög az élet

2010-03-15T10:38:00.005+01:00

Zötyög az élet, dobog a szívem, köszönöm szépen, ez is elég...
Zötyög az élet, de van egy hírem: ameddig bírom, maradok még!

Március 15.-én, délelőtt ezt hallgatni, miközben először ragyog a nap. Már nem félek semmitől, már minden jó lesz. Már nem érdekel, más mit mond, már vannak elképzeléseim, céljaim, erőm. "Köszönöm anyukámnak, apukámnak, a tanár bácsinak"... és vicces, de így van. Meg köszönöm, hogy vagy nekem, ha messze, akkor is. És igenis boldog vagyok ennek ellenére is, mert létezik, mert boldognak láthatom. És nem próbálja megnehezíteni az életemet, pedig nem figyel rám. És nem, nem fog elmúlni az érzés, mert ez nekem így is jó, mindenki egyszer él. Tudod, ennyi még belefér!
Aki ezzel az igazsággal ellenkezik, biztosan nem ismer. Ne is törje magát, kérem.

Anonymus

2010-03-14T17:32:00.003+01:00

Velem senki nem foglalkozik, hangzik el mindig a megszokott mondat, de én ezen csak mosolyogni tudok. Addig jó! Aki akar velem foglalkozni, az megteszi, csak ez irtó kevés ember. Nem írok számot, mert akkor megsértődnek egy csomóan. Nem izgat különösebben, ki mit gondol, az sem, hogy ki foglalkozik velem és ki nem, mert legalább tudom, hányadán állok velük. Nincs is kedvem erről beszélni, felesleges, hiszen a blogot is nagyrészt magamnak írom, de mindenképpen magamról. Arról nem is beszélve, hány ember tudja a nevem.
Ezt a mondatot is én értettem, más nem. Nem baj... ezt a naplómba kéne írnom, nem ide. Csak abban más van. Gyönyörű dolgok. Gyönyörű szemek...
Szeretnék egyszer dramaturg lenni, mert jókat forgattunk az utóbbi időben.
Azt hiszem, este tételt fogok írni.

Retrospektív áttekintés

2010-03-09T23:15:00.003+01:00

Aznap, egy adott helyen és adott időben kimondta, bár akkor még ő is csak nevetett magán, hiszen a számára ilyesmi fölösleges, és tulajdonképpen gyengeség. Miután kimondta, egy olyan dalt dúdolt, aminek a refrénje pofonvágta, mikor észrevette, miről szól. Hát ez lett a közös daluk.
Sokszor látta, de eddig még magának se merte bevallani. Onnan már a világba tudta volna kiáltani. Az egyetlen valaki, akinek kiszolgáltatta magát érzelmileg, és mégse esett rosszul.
Aztán kiderül, hogy amit érez, azt más nem úgy érzi. Ez nem szerelem, nem az a neve... vagy talán pont ez az? Miért kéne megnevezni? Miért kéne elmondani másnak? Az ember tudja csak magáról, a divatnak is megvannak a határai.

Nem fogom kevésbé ködösen leírni, mert nem akarom, hogy megtudják, kiről beszélek, és azt sem, hogy a tudást felhasználják ellenem. Pofonokat mindig elszenved az ember éltében, de én egyelőre nem kérek többet.
Egyébként igazat adtak nekem. Meg lehet még váltani a világot... csak akarni kell a dolgokat, nem csak nyávogni miattuk. Amikor én ma a lyukasórában kétségbeesetten támasztottam a falat a vécé mellett, és azon gondolkoztam, mit csináljak, és nem volt senki, aki segített volna, akkor elkezdtem gondolkodni, és megoldottam a problémámat. De az biztos, hogy túl sokat vártak el akkor tőlem, és pont tőlem, mert más mondhatja, hogy tőle ne, és akkor nem kell.
Ez is ködös. Burkolt tartalom. Hát bocsi, ennyire futotta...

Akarni, nem akarni

2010-02-27T16:26:00.002+01:00

Sok velem korú gyerek van róla meggyőződve, hogy éppen eléggé érett és felnőtt, hogy saját maga hozzon döntéseket, és olyan ambíciókat, mint hogy melyik gyorsétteremben egyen, meg mit vegyen fel. Ez nagy önkontrollra vall, ennek a parodizálására találtam ki, hogy jó, nekem meg a legnagyobb életcélom, hogyha innen látom Csömört, akkor egyszer elmenjek Csömörre, és onnan lássam a kerületet. Igen, ezek azok a faviccek, amik keveseknek esnek le, és amiért én se vagyok vicces, de ebbe ne menjünk bele... amúgy se szántam viccnek.
Azt nem értem, hogy hogy lehetséges viszont ennek ellenére, hogy másoknak megmondják, mit csináljanak, attól függően, hogy mennyire fizet jól például. Úgy érzem, ezt jogomban áll nekem eldöntenem, mert az én életemet az én dolgom kordában tartani, és nekem kell megélnem abból a kevés fizetésből, amit kapok azért, amit szívesen csinálok. Főleg, mert ha olyan munkát választok, amit rajtam kívül még egymillióan, úgyse fogok jól keresni, tehát a népszerűtlen helyekre egy fordított pszichológia miatt szimpatikusabb bekerülni. A munkát, mint olyat, csak példaként hoztam fel, akár teljesen másra is levetíthetitek ezt, például az egyéniség-egyéniség nélküli ellenpéldákra.
Persze ezt mindenki döntse el magának, csak egy vélemény volt. Vagy mi. Meg kell találni, amit az ember szívesen csinál, és ahogy tudja, csinálni is. Ennyi lenne.

Idegenek

2010-02-24T23:13:00.002+01:00

Egy pocséknak is mondható, de inkább ÉRDEKES nap. Elkéstem az első óráról, valahogy furán írtam meg a dolgozatot (kihagytam egy mondatot, pedig tudtam), és bizonyos képek kötöttek le felelés alatt. Aztán elkéstem magyarról is, de az még megbocsátható. Tesin szétvertem magam. De mi is ebből a fontos?
Jé, belepislogok egy könyvbe, és pont azt látom benne, hogy "Gyűrűk ura". HE?
Jé, a folyosón valaki elkap, hogy én vagyok-e az, aki filmet ír és rendez. Mondtam, hogy tulajdonképpen igen. De hogy az illető ki volt, arról halvány fogalmam sincs, és ez már nem az első eset. A tizenegy-tizenkettedikes forma alakok folyton kommunikálnak velem, pedig gőzöm sincs, kik, nem is láttam még őket. Ezek szerint ők viszont megismernek. Hát... egészségükre.
Hiába tűrtem a napot néma kussban, sőt, kissé túlpörögve, állandóan minden visszaütött, ezért oda jutottam a nap végére, hogy hazafelé menet sírva fakadtam attól, hogy elképzeltem, hogy elveszítem a sapkámat. És már-már tényleg elhittem, főleg, mert elkeveredett a zsebemben, és lehetségesnek találtam, hogy a buszon felejtettem, és csak úgy elkezdtem sírni, és bárki mond bármit, baromira jól esett. Az utcán hangosan bőgni egy olyan érzelemkimutatás, ami megkülönböztet a sok zombi fapofától, aki a környezetedet alkotja. Végül meglett a sapi.
De nehogy félreértsen bárki is, most nem az orromat fújogatva, szipogva törölgetem a szememet, és nem is fogom. Semmi nem ér annyit, hogy az ember sírjon miatta, erre elég volt rájönnöm.
Ma rájöttem arra is, hogy minden emberi érték relatív, méghozzá ezt egy példán keresztül tapasztaltam meg. Hogy lehet...? Nem mondok semmit.
Csinos az inged.

Szombati mozizás

2010-02-20T20:16:00.007+01:00

Most lelkesen kapcsolgatom a tévét, de meglepetésemre (?) egyik-másik csatornán mindig ugyanazt látom: filmeket, amik kis tinikről szólnak, akik egész másban is tehetségesek azon túl, amit az apjuk rájuk kényszerít, de ezt nem merik bevallani senkinek, aztán mégis bevallják, és mindenki boldog lesz. Nekem erről a HSM jut az eszembe, amit, félreértés ne essék, továbbra is utálok, de abban volt meg ez a vonal úgy, hogy talán egyedinek mondható. De miután már én is negyvenezerszer hallgattam végig fél füllel azt a műremeket, mert a csapból is az folyt, már nincs kedvem más szereplőkkel ugyanannyiszor. Ennyi erővel én is kiadhatnék egy könyvet Perry Cotter : a Böl-csekk öve címmel, de szerintem mindenki érti, miért nem teszem. Nem is arról van szó, hogy másolás, mert az engem nem érdekel, ki kitől lopott, jogok így meg úgy - tojok rá. Ugyanakkor nekem mint nézőnek kéne adnia egy élményt, és be kell vallanom, hogy ez eddig nem történt meg. Megpróbáltam nekikezdeni ma pár filmnek, de a legmegkapóbb élményem, hogy a nő a postásnak bugyiban nyit ajtót, és egy kislány a skizo-énjével vitatkozik, miután bestseller lett a teljesen véletlenül beadott naplójából, ami durván 100 oldal, míg az, amit írt házi címén, maximum 5. Ha ez a maximum filmélményem, érthetitek, miért vagyok olyan savanyú.
Az egyetlen "filmélményem", hogy ma délután elmentünk jeleneteket felvenni a filmünkhöz a cudar hidegben. Természetesen én már előbb odaértem, mint a többiek, de hamarosan ők is megérkeztek, és kezdhettük. Nem különösebb élmény volt a számomra, mikor bedobtak a kocsiba a kocsis jelenetekhez, mint rendezőt, mert kijött az ezzel kapcsolatos allergiám. Már a kocsi szagától (nem volt büdös, csak autószagú) elfogott a rosszullét, és elég volt egy nyolcast leírni az ajándékbolt körül, hogy reszketve dőljek ki belőle. Mikor kifogásolták a felvett anyag minőségét, és újabb körre ajánlkoztak, én már azt hittem, összeesek, úgyhogy hagytuk a dolgot. Aztán egyre nagyobb marháskodás kerekedett abból, amit variáltunk, és végül turista-módra begyalogoltuk a környéket, az elit belelépett a pocsolyába (köztük én), és új barátokat is szereztünk (Tamy, ne röhögj!). Kiderült továbbá, hogy a szomszéd teleknek ki a házőrzője (a durván 25 centis kutya), és hogy nemsoká megnyílik a mozi. Végül kissé eleredt az eső, mi pedig a Hannah Montana magazinnál felfedeztük, hogy ajándék műszempilla jár hozzá. Aztán elmentünk az elágazásig, és ott elcsíptünk egy buszt, amin volt fűtés, amire szó szerint ráragadtunk. Már csak egy forró csoki kellett volna meg pár pléd, és kész az az összkép, ami azt sugallja, hogy fél órája beleestünk a jeges Dunába. Már kissé nedvesek is voltunk, meg vacogtunk is, mint állat, úgyhogy ezt nem volt nehéz elképzelni.
Apropó, ha már a Dunánál tartok, eszembe jutott az a förtelmes álom, amiben majdnem megöltek egy hajón. Remek volt, szuper. Azon gondolkodtam ugyanakkor, hogy már megint mit keresett benne az a valaki?
Hidd el, most máshogy van,
velem voltál álmomban.
Kérlek, hogy ne engedj el,
és soha ne ébressz fel!
Ezek után egy rémálom se tud ijesztő lenni, főleg, mert tuti, hogy valahol ott van. Folyton megjelenik mellékszereplőként, ami érdekes... de engem abszolút nem zavar. Főleg, mert mindig megment vagy segít nekem, amikor szükségem lenne rá. Jópofa.

Megaszondtam

2010-02-17T23:16:00.002+01:00

Gondoltam, röviden kifejtem a véleményem a zenéről és a zenei irányzatokról. Ahogy másnak mondtam:
"a zene, ami éppen tetszik, kifejezi, amit érzel. Ha heavy metált hallgatsz, ami ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, az maximum akkor passzol, ha meg akarsz ölni valakit. Már pedig ha valaki olyan sűrűn meg akar ölni valakit, mint ahányszor ilyet hallgat, akkor azzal baj van."
Nekem egyedül ilyen ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ hangulatom akkor van, ha valakit meg akarok verni. Ennyit elég mondani, nincs kedvem részletezni.

Félelmek

2010-02-13T19:33:00.003+01:00

Már egy ideje írnom kellett volna, ugyanakkor azért nem tettem, mert abban reménykedtem, hogy rá tudom szánni magam a tanulásra. Láthatjátok: nem.
Inkább énekelek valami érdekesebbről, ami felmerült bennem az utóbbi időben, otthon töltötve azt a néhány napot, amit más az iskolában. Például, hogy mennyire betegesen rettegek a talajtornától. Fogalmam sincs, miért, de úgy tűnik, ez örökre beégett, mert valahányszor valaki erről beszél, összeszorul a gyomrom, pedig még felmentésem is van a jövő hétre. De mint mindig, most is felmerül bennem, hogy jaj, mi lesz majd azután, és hogy fú, mind meghalunk. Néha úgy érzem, nevetséges vagyok, de hiába unszolnak, hogy csináljam, nem fog menni. Hát már elnézést, most majdnem betojok tőle! Mi lenne ott?
Három dolog, a bukfenc, a szekrényugrás és a gerenda. Ezektől rettegek, és a vicces, hogy ezeket kell csinálnom az órán. A szekrényugrásnál legutóbb olyan béna voltam, hogy közelről még feltérdelnem se sikerült, arra meg, hogy fel is tegyem rá a lábamat, egy teremtett lélek se vesz rá. Még most is kék ott a lábam, éppen ezért nem is folytattam a próbálkozást (akkor már messziről), mert attól tartottam, hogy ha megütöm a kék foltot, még be is csinálok. Ha osztályzás lesz, talán összeszedem magam és felugrom rá, de egyébként eszemben sincs.
A gerenda egy másik remek alkotás, amitől mindenki fél, nem csak én, bár annyira senki más, mint én. Egyrészt ott a gond, hogy fel se tudok rá állni, szóval ha valaki valaha elsajátíttatja velem ezt a művészetet, lehet, hogy merek is rajta csinálni valamit. Mindenesetre egyelőre rettegek tőle.
A bukfencet egyszerűen képtelen vagyok csinálni, hiszen annyiszor törtem már ki miatta majdnem a nyakamat, hogy senki rá nem vehetne. Soha. Valahányszor megpróbáltam, csúnya vége lett, például hónapokig görcsölt a hátam, de úgy, hogy sírtam miatta. Ha ez jó, hát csinálja más, de én nem szeretném.
Cigánykerék. Hát igen, reszketek tőle, ha kell, de meg szoktam próbálni. Természetesen rosszul csinálom, de sajna ebből is ez a maximum, több tőlem nem várható el.
A következtetést levonhatjuk: utálom a fizikai korlátaimat feszegetni. Utálom, gyűlölöm, megvetem.
Ma szerették volna, hogy önkritikát diktáljak magammal szemben az alábbi témában: lopás, csalás, hazugság, satöbbi. Néztem a listát, és azon gondolkodtam, hogy hogy lehet, hogy nekem eszembe sem jutott egyik sem. Egyszerűen igazságtalannak tartom, hogy más munkáját csak úgy fizetség nélkül tegyem zsebre, mikor ő ugyanúgy dolgozott vele, mint én a saját dolgaimmal. Nekem se esne jól, ha valaki fogná és elvinné magával, ebben biztos vagyok. Meg hát ott van ugye az a bizonyos lelkiismeret, ami részéről már biztos vagyok, hogy szinte csak nekem van olyanom. Mindenki a saját egójában és büszkeségében fuldokol, hogy már lassan levegőt se kap tőle, én meg szinte egyedül érzek.
Félek a bandzsa macskáktól, amiket az angol turkálóban láttam. Szerintem meg akarnak enni.
Apropó, angol, megyek tételt írni, sziasztok!

Fal

2010-02-06T18:49:00.002+01:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki egy nagy fal mellett lakott. Minden nap nézegette a nagy falat, és kíváncsi volt, mi lehet mögötte. Egyszer úgy döntött, hogy megnézi közelebbről, de semmi érdekeset nem látott. Aztán megpróbált nekifutni, hátha sikerül felmásznia rajta, de nagyot koppant. Onnantól viszont már nem ment haza, örökké a fal árnyékában ült, hátha rájön, hogy lehet megmászni.
És csak ült és várt...

Missing piece

2010-02-05T14:15:00.007+01:00

Arany középút

2010-01-28T22:06:00.004+01:00

Szemétnek érzem magam, amikor rejtve jelentkezek fel MSN-re. Tudom, hogy rengetegen várják, hogy beszéljenek velem, hogy egyből lerohanjanak a napi aktualitással, de sajnos véges a befogadókészségem, és bizony néha már azelőtt vége van, hogy bárki is hozzám szólna. Egyesek szerint ezért vagyok érzelmi kuka, csak arról mindenki megfeledkezik, hogy a szemetest néha ki kell üríteni, különben baromi büdös lesz, és jobb elkerülni. Most három embertípus van: amelyik állandóan velem szeretne társalogni, amelyik nem foglalkozik velem, és amelyik belém rúg, amikor csak teheti. De hálás vagyok érte, hogy ennyire megoszlik, úgy gondolom, mindegyik túltengésétől megőrülnék hosszútávon.
Néha olyan jó lenne feküdni, és csak bámulni a plafont anélkül, hogy bármi is eszedbe jusson. Nem találom a helyemet, főleg úgy nem, ha közben arra gondolok, hogy azoknak az embereknek, akik közelebb állnak hozzám, is csak egy arcomat mutatom, azt, amelyiket egy emberi lény el tud viselni. Ez valamilyen egészséges hazugság... mindannyian jól járunk, mégis hazudok vele, ami igazságtalan.
Talán nincs arany középút. Talán minden jóban van valami rossz, és fordítva.
Talán nem tudok jót tenni senkivel, ha őszinte vagyok... pedig de jó lenne annak lenni. Van ember, aki elviselheti rajtam kívül a teljes énemet? Én még egyet se láttam... lehet, hogy nem is fogok.
Vagy láttam, csak még nem tudok róla.

Rasztaszív

2010-01-23T16:20:00.002+01:00

Kell egy ház, lenn az óceán partján, majd ha végleg visszavonultam.
Majd lassabban élek, mint azelőtt bármikor,
És mindent megértek, amiről a reggae szól.

Elfordítod a fejed, és csak csupasz falakat látsz,
Eltűnődsz, milyen lehet az élet a tenger túloldalán.
Ha van még a világon
Amit nem láttál, és nem hallottál.
Ha van még a világon
Amit nem éreztél, s nem próbáltál.
Ha van még a világon
Olyan, ami kicsit is érdekel.
Ha van még a világon
Akkor élned kell, még élned kell.

Nem rasta akarok lenni. Kiegyensúlyozott. Egy ember, aki azt csinál, amit szeret. Már csak idő kérdése. Csak azt nem értem, miért kell hozzá kínozni...

Gyereknek lenni...

2010-01-18T00:00:00.003+01:00

Az rendben van, hogy gyerek vagyok. Az is rendben van, hogy tulajdonképpen nem is a legnagyobb, mert lehetnék 17,9 éves is. De azt néha elmagyarázhatnák nekem, hogy hova ez az idióta hozzáállás. Úgy értem, stimmel, hogy van egy felnőtt, aki már sokat megélt, aki máshogy látja a világot, mint én, de nem feltétlenül teljesen másképp. Egy fájdalmas felvilágosító könyvben olvastam, hogy a kamaszoknak nem lehet hinni, a kamaszok nem mondanak igazat, csak azt hiszik - pedig a kamaszok IGENIS mondanak igazat, és bár még nem 100%-ig, legalább hajaznak a valóságra. Úgyhogy én felnőttként meghallgatnám őket, de ez csak egy hülyegyerek tanácsa.
Tehát rendben, megértem, hogy a felnőttek "lekezelik" a gyerekeket, sőt, erről szó sincs, talán úgy lehetne definiálni, hogy máshogy bánnak velük. A gyerekek érzékenyek, eltúloznak dolgokat. Ugyanakkor egy kamasz nem óvodás, és szerintem ezt fáj a legjobban megérteni. Sokan fogalmam sincs, hány, talán 10 éve bánnak velem úgy, hogy ügyülübügyülü, pedig ennek semmi igazságalapját nem látom. Most komolyan, egy 168 centis, hosszúkezű-hosszúlábú, káromkodó valamit lehet icipicinek titulálni? Engem biztos nem, más tizenéves meg döntse el magáról, bár félek, ugyanarra az eredményre jut, mint én.
Valahogy meg kéne találni a középső értéket. Nem jó, ha mindig elvárják tőled, hogy magadtól döntéseket hozz, az rossz érzés, sokszor akár kudarcba is fulladhat, ami elkeserít. A gyerek babusgatása megint nem optimális egy kamasznál. Talán az lenne jó, ha ezeket a szerencsétlen félig gyerek, félig felnőtt valamiket is egy bizonyos módon kezelnék, ahogy a gyerekre és a felnőttre is megvan a módszerük. Én személy szerint jól tűröm, ha idősebbnek kezelnek, mint a korom (vagy legalábbis eddig jól viseltem), de attól, hogy kicsi meg édes vagyok, kiráz a hideg. Pont úgy érzem magam, ami vagyok, egy félig nagy, félig kicsi szörnyűség...
Aki a hangulatos esőben áll, és nézi a MOZI feliratot. Meg kószul a haverjával. Reménytelenek vagyunk, főleg, ha az illető túl sokat eszik lefekvés előtt, és velem álmodik. A kajájába aprított bolondgombáról meg nem kell szólni neki, ha meg szóltok, akkor se én voltam, ha meg nem én voltam, akkor... a vodkaszagú orkok voltak, akik fordítva rajzolták a Zúgót a sztriptízbárba, aztán megették a nemibeteg táncosnőket. Meg a troll, aki tüzeset fingik, ha átdugunk a fülén egy rózsát.
VAN BUUUSZ!

Szombat

2010-01-17T00:11:00.002+01:00

Na, arra jutottam, hogy az előző template túlságosan írós, na pedig nekem semmi kedvem írni. Ez a művészképző tekintetében nem is valami szerencsés, de jelenleg ez részletkérdés. Úgyhogy arra jutottam, váltok egyet, és megtaláltam ezt a félig borongós, félig borongtalan kinézetet, gondolván, hogy felrakom. Elvileg mostmár kész a remekmű, kicsit kellett csak rajta állítani, hála az égnek, de azt is csak azért, mert nagyok voltak a betűk, és kicsi a sortávolság. Úgyhogy most olvashatónak találom, remélem, ti is.
Holnap nézelődve forgatunk, és én várom. Remélem, jutunk valamire ketten is, ha már máshogy nem... Érdekes lesz mindenesetre.
Ma harapós kedvemben voltam, és mindenkit kiosztottam, akit csak lehetett. Ebből heves dühkitörések, ordítozások és viták alakultak ki, de egyelőre élek, tehát nem öltek meg. Jó, még az se gáz, ha te provokálod ki magadnak, és mostanában eléggé egyenesek a megnyilvánulásaim. Mint abban az iwiwes cuccban is, amit néztem:
100% őszintének tart
75% kedvesnek tart
Hát ezzel is csak magukat minősítik. De gondolom, mikor bejelöltek egy rossz értéket, ezt nem gondolták át pontosan. Aztán a franc se tudja. Én nagyon egyenes voltam, mikor kitöltöttem az msn-es profiladatokat is:
Humora: nehezen érthető
aztán kicsivel felette:
Érdeklődése: negatív véleményt elviselő emberek, őszinte emberek, intelligens emberek
Köszönjük, Emese. Legalább nem vagyok megnyerő a pedofilok számára, ugye...?
Az este folyamán többnyire egy digitális fényképezővel szórakoztam, és felvettem, ahogy az ujjaimmal kardozok. Ezt olyan fontos volt megosztani a vélhetően nem, vagy csak csekély létszámban létező olvasói körömmel, hogy egyszerűen nem bírtam ki.
Holnap kettőre megyek el, úgyhogy illene korábban felkelnem, mint dél. Még nem tudom, hogy fogom ezt megcsinálni, de mindent megteszek az ügy érdekében. Aztán jutunk, amire jutunk... Most viszont lassan aludnom kéne.
Azt azért még megemlítem, hogy nem értem, a blogokat hogy lehet az alábbi dolgokkal kitölteni:
- fáj valamim
- meghalt a háziállatom (23 bejegyzés a címke alatt)
- szeretlek, babym!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (13516 bejegyzés a címke alatt)
- tanulás (11314235135 bejegyzés) >> én is szoktam csinálni, de elég gyorsan elfelejtem a műveletet. Ha azon lennék, hogy megjegyezzem, mit hova tanulok, miért és mikor, önmagában is eléggé hosszú blogbejegyzéseket írhatnék, azt pedig senki nem akarja. Meg hát arra ott vannak azok a bizonyos barátok, hogy bedőlj a terembe, és lezuhanj a padra, miközben azt nyöszörgöd drámaian, hogy "egész este bioszt tanultaaaaam". Aztán a padtársad azt mondja: "jaj, én is!". És ennyi, megbeszéltük. Innentől a fenét se érdekel, kivétel a tanárt ugye, bár néha ezt is kétségbe vonnám. Mondjuk 20 év munkavégzés után remek lehet ugyanabban a témakörben ugyanazokat a dolgozatokat kijavítani... de ezt már mégse én döntöm el.
Na, ezzel tényleg búcsúzom! Jó éjt mindenkinek.

Sunshine in the rain, love is still the same...

2010-01-15T18:41:00.005+01:00

Őrültekháza, bedilizek, máskor pedig a saját gondolataimra maradva nosztalgiázom a zenei CD-im között, és rájövök, mennyire megváltoztam. Na, ez az a pillanat, amikor legszívesebben sírnék, teljesen elérzékenyülök tőle, ami fárasztó. Mostanában vannak efféle csapongásaim.
Majdnem sikítófrászt kaptam a fizikaórán, mert azt hittem, valakim írt, akitől vártam, és aki úgyse fog... hihetetlen képzelet és elszántság kell hozzá, hogy ezen meglepődjek. Nem hangolt le egyébként, jót röhögtem rajta, ahogy elképzeltem, hogy reagáltam volna az esetre az óra közepén. Ezt most nem részletezném.
Gwen Stefanit hallgatok, vagyis inkább csak félig. Még mindig a fejemben dübörög az a zene, amit az imént hallottam, és ami majdnem megríkatott.
A filmből kezd elegem lenni, elég arra gondolnom, hogy most bizony én fogok kitalálni valamit. Na, erről győzzenek meg azután, hogy már nem is tudom, mennyi ideje nem hallgattam iskolába menet zenét, mert nem volt busz. Egyébként az autók miatti migrénem továbbra is kitart, úgyhogy akkor is busszal fogok menni, ha nincs (tudom, érdekesen hangzik, de így lesz). Mi az élvezet az autózásban? Beülök valami szűk... dologba, ahol még a lábamat se tudom kinyújtani, egyébként állandóan zötyköl, dobál, mint a centrifugára állított mosógép, miközben már megint össze vagyok zárva egy vagy több emberrel. MIÉRT? Nyugalmat szegény fejemnek, meg öt percet, amikor vadidegen senkik vesznek körül, akiknek egy vagyok a sok közül, és nem is vesznek rólam tudomást. Ez jelenti nekem azt, hogy egyedül vagyok. Tudom, ferde és beteges dolog, de így van. És akár meg is fagyhatok odakinn, de még így is jobban járok, mintha megint szédülve borulok ki a kocsiajtón, és próbálom visszanyelni a reggelit. Bakker, mi ez, hullámvasút?
Apropó, ezt csak Lucynek megjegyzésként: tegnap volt a tévében a fizikus, meg is néztem a vele folytatott beszélgetést, kiderült, hogy imád biciklizni. XD Mit ne mondjak, ez is fájt. Minden fájt, na.
Szóval így jártam. Majd még gondolkodom valami ötleten, mindenesetre ma össze-vissza nosztalgiázom, miegyéb, amivel csak jól érzem magam. Mindenkinek további szép napot, majd lehet, hogy ma még jelentkezem.

Forgatókönyv

2010-01-11T23:56:00.005+01:00

Az első óra rögtön tesi, hogy máris élvezni kezdjük a csodás reggelt. Azonban már itt is baromira szórakoztatott... valami, meg még az, hogy az aulában futkároztunk, amíg az évfolyam többi osztályából alkotott összevont csoport a borzasztóan keskeny sávon az ajtóban toporgott. Természetesen tojtunk rájuk, a középen lévő lépcső alatt átszökkentünk a padon, és úgy futottunk tovább, de hirtelen példát nyertünk az évfolyamon belüli ellentétekre, mivel mire a következő körünket futottuk, a pad ELTŰNT. Én majdnem megálltam röhögni, csak azt kockáztattam volna vele, hogy az egész sor nekem megy, de ez aztán kedvesség volt a javából! Mi sosem unatkozunk (azt már meg sem említem, hogy az összekötő aula általában a hócsaták színtere).
Ültetés volt földrajzórán, de az én esetemben nem volt a legmegfelelőbb, mert kicsit sokkal hangosabb voltam, mint eddig. Bocsánat *.*
A nap ezek után úgy telt, ahogy azt kéne, addig a percig, amíg az esetleges filmen nem kezdtünk el vitatkozni, beleértve azt, hogy a csizmánk normális-e. Sajnos elbuktam... Bár azt nem értettem, hogy normális valaki, akinek vörösre van festve a körme, de kezdem úgy érezni, nem vagyok ezzel egyedül.
Rendben, végül elraboltak, és kikötöttem egy önképző mini-filmkörben, ahol állati jót beszélgetett a társaság. Már várom a következőt, mert én éppenséggel nagyon élveztem, csak ki kéne találnunk valamit forgatókönyv címén, miközben azt állították, hogy azt csak én tudok írni. Hát továbbra is állítom, hogy nem tudom, maximum próbálom, az meg már a többiek dolga, hogy megítéljék, jó-e ez nekik. Veszélyes dolog, ha valamit részletesen írok le, de már most szólok, hogy felelősséget nem vállalok érte.
Aztán jött egy baromi jó ötlet... megvalósíthatatlan, de baromi jó. Először jutott eszembe teljesen magamtól, hogy novellát írjak a sztoriból, de egyelőre filmezzünk. Egyébként én sem tudok színészkedni, valami erkölcsi korlátom van, hogy meghazudtoljam önmagamat. De nem tudom, miért, csak rájöttem erre.
Na, csak ennyit szerettem volna eldarálni, mert ideje lenne aludnom, már így is sokáig húztam az időt. Egyébként a legjobb ötletek a plafonra meredve jönnek, mint kiderült a délután folyamán. Hát akkor bámulom még egy kicsit, hátha...
Álmodozni csak szabad...

Újévi vallomás

2010-01-02T13:49:00.004+01:00

Egyelőre ülök, és azon gondolkodom, mit csináljak még, mielőtt nekiülök a művemnek, de időm, mint a tenger (csak 2 nappal vagyok a verseny határideje után), úgyhogy mesélek arról, mit csináltam eddig.
Az alvászavar megoldódott, mert sikerül elfelejtenem, mit álmodtam. Ennek ellenére most sajnos beugrálnak dolgok, amiket nem szeretnék információba bocsátani, mert fárasztóak még számomra is. Aztán még a végén még több hülyeség jutna eszembe, amit már magamnak se bocsátanám meg.
Szóval tegnapelőtt volt szilveszter, ami abból állt, hogy otthon döglöttem, és éjfél előtt is képes voltam Dokikat nézni a neten. Egyébként a durrogatás félpercenként a frászt hozta rám, miközben még novellát is kellett írnom, úgyhogy keserves kínomban felvettem a fejhallgatót, és elkezdtem zenét bömböltetni, hogy a addig se halljam. Ez a fürdőben már megvalósíthatatlan volt, úgyhogy össze-vissza kapkodtam. Tavaly jól bírtam őket, de most az összes rakéta olyan baromi hangos volt, hogy a házban is befogott füllel közlekedtem. Soha nem fogom megérteni, ez az egész durrogatás mire jó, de a lényeg, hogy megéltem életem második évtizedét, és még nem haltunk meg sertésinfluenzában, pedig 5 éve ezt jósolták. A H1N1-ről meg mindenki gondoljon, amit akar, én se fűzök hozzá kommentárt, hogy ne befolyásoljak bárkit is.
Sok helyen azt látom, hogy más arra panaszkodik, hogy házimunkát kell végeznie. Ha viszont rengeteg dolgod van, amihez ész kell, egyszerűen már lelkesen veted bele magad az ilyenekbe, hogy addig se kelljen gondolkodnod. Mindegy, én órákat törölgettem legutóbb, amikor a versenyeken kellett volna töprengenem, és most is szívesebben lennék ott, az biztos.
Ami talán mindennél fontosabb, az a bejelenteni valóm: most jó darabig nem áll szándékomban írni. Ezeket a versenyeket még végigcsinálom, de nem folytatom az írást. Ha akar, majd megjön a kedvem, és írok, de egyelőre érzem, hogy borzasztóan nem akar, úgyhogy úgy döntöttem, a fordításba helyezem a reményeimet. Nem könnyű, de úgy érzem, azt a részét használom benne magyarból, ami jól megy, tehát csak fogalmazok, nem kell történetet kitalálnom. Sőt, ha úgy vesszük, még jól is járok, mert részletesen megismerem a történetet, nem csak átfutok rajta, ahogy mostanában mindig teszem. Tehát ez van.
Várom-e az iskolát? Nekem teljesen mindegy. Sokat gondolkodtam a kérdésen, de ez a válasz. Úgyis jön, ami jön, tehát az iskola is, most mit csináljunk? Éppen mindennek örülök, mondanám, de most zérón áll a hangulatom, olyan semmilyen. Akkor úgy fogalmazok: semmiért sem vagyok szomorú. Megvagyok, kész, és most megyek videót nézni, aztán írom a történetet - az utolsó... előtti előtti előtti előttit, mielőtt befejezem ezt az egészet. Igen, sajnos eléggé sok van még így is, majdnem megszakadok tőle, de kitartás!

Alvászavar

2009-12-27T01:44:00.003+01:00

Igen, mostanában valami ilyesmit produkálok, ahogy azt már szoktam, úgyhogy szerintem vissza is böngészek nemsokára a régi bejegyzésekhez, amik pontosan az előző szünetre mutatnak. Hogy mi van pontosan? Elmagyarázom.
Kiderült, hogy a napról-napra történő állandó tanulás annyira lefoglalja az agyam, hogy már abszolút nem tud mit kezdeni magával, ha nem kell másnapra készülnie, ezért elkezd minden hülyeséget összegenerálni. Ez az összehányt moslék álom formájában jön elő nálam, méghozzá úgy, hogy nem hagy aludni, úgyhogy hiába röfög róla minden horoszkóp, hogy most kipihenhetem magam, egy frászt! Ilyenkor fél óránként felkelek, és aludni meg alig bírok, mert rögtön feleszmélek valamire.
Nem ártana, ha ezzel tudnék csinálni valamit, de sajnos befolyásolhatatlan. Már kedden elkezdődött a hadművelet, mikor abszolút nem készültem, mert úgy volt, nem kell semmi az iskolába, aztán egészen mostanáig folytatódott. Bár most mázlis voltam, sokáig bírtam álmodni csattanó nélkül.
Fárasztó, és már azt se tudom számon tartani, meddig alszom, bár mindegy, mert így is, úgy is úgy kelek fel végül, mint akin tíz órája ülnek, mert ez lényegében igaz. Emiatt tart mostanában sokáig, hogy rászánjam magam arra, hogy lefeküdjek, mert már előtte elmegy tőle a kedvem. Úgyhogy erre nincs gyógyszer, ez valami írói betegség, a skizofréniával egybevetve. Állítólag nem csak nekem van, más élvezi is, de valahogy én nem értékelem, ha üldöz a sors, bevillannak régi képek meg tudomisén, mintha régi LSD-s vízióim lennének, amik állandóan visszatérnek.
Tudom, hogy mindenki engem néz. Nem drogoztam. Na.
Megyek, alszom, vagy valami hasonló (ha már alvásra úgysincs esélyem).

Ajándék

2009-12-27T01:26:00.003+01:00

Nem kaptam olyat. Vagy talán igen? Hiszen mindenkitől kaptam valami kis apróságot, sőt, aki húzott, és akivel ugyanakkor nem is szoktam beszélni, nem ismerjük egymást, is mécsest adott, ami egyébként megintcsak jó, mert már szerettem volna olyat kapni, a régieket elégettem (a tűz valamiért szórakoztat, ezért csak karácsonykor gyújtogatok, mintegy szertartásként).
Szóval mécses, egy kevés csoki, kézzel készített ajándékok (ezeken az ember úgy látja, hogy az illető hajlandó rá időt és energiát szánni, ami a mai világban pozitív - én is adnék ilyet, csak az sehogy se tükrözné az érzéseimet, mivel hihetetlenül béna vagyok), egy táblácska, hogy miért vagy jó barát, mézeskalács a neveddel, egy karkötő. Ezek mind-mind jelentenek valamit, ha belegondolunk, és én örülök, hogy lehetőségem van belegondolni.
Igen, mi csórók vagyunk, mi nem kapunk semmit. Ugyanakkor viszont rá vagyunk kényszerítve, hogy értékeljük a pénz mögött az emberi értékeket, amiben nincs semmi baj, és ha dönthetnék, én inkább lennék olyan, akinek éppen annyi pénze van, hogy életben maradjon, meg még némi luxusra, ami egy átlag embernek megadathat (számítógép, könyvek). Ha ez megvan, nekem minden oké, bár igaz, nem lesz karácsonyi hangulatom, ahogy most sem volt, mert igazából nem kaptam semmit. De évközben meg, ha feltétlenül szükségem van valamire, megkapom rögtön, nem kell karácsonyig várnom rá, ami viszont kevésbé kellemetlen, viszont hangulatromboló, ahogy érzem (a karácsonyi ajándékom az ősszel kapott új fejhallgató). Azt hiszem, még néhány éve volt karácsonyi hangulatom, aztán nyomtalanul eltűnt, mert valahogy az már nem jelentett semmit. Most is: nem változott semmi, csak esik kinn a hó (most még az sem, úgyhogy ennyit erről), meg a nappaliban van egy fa, tele csokival. Ja, meg persze a hal, amit asszem már előző blogomban fejtegettem.
Tehát együtt a család, jókat beszélgetünk, nincs iskola.
Mint az őszi szünetben, amikor ugyanígy esett az eső.
Meg mint a nyáriban, szintén ugyanígy.
Az időjárásról jobb nem szólni, mert haragszom rá, amiért Zsolti, Malac és Hápi elolvadtak. Néhány napja e három lényt alkottuk meg hóból, de már véget is vetett neki a gonosz eső és a meleg (meg a vihar, de megint csak fütyülök). Szóval a személyes kedvencből, Hápiból már csak egy öklömnyi kupac hó maradt, sőt, talán már az sem, pedig olyan édesen integetett az a kis állatka... *elolvad, mint a hókacsa*. Az embernek a hülye globális felmelegedés minden örömét elveszi.
Nincs kedvem aludni, ezért írok még egy blogot, pillanat.

Karácsony

2009-12-24T17:42:00.003+01:00

Reggel felébredtem, de nem egyszer, hanem háromszor, ugyanis jönnek a már megszokott szünet alatti alvászavarok, amikor olyan dolgokat generál össze az agyam, amiktől felkelve sikítani tudnék. Na, most is hasonló álmaim voltak, a pingvint kivéve, mert azzal az eggyel szimpatizáltam. A többi viszont erőteljes pánikra adott okot.
Szóval felkeltem, és néhány órára rá megreggeliztem, ugyanis éppen időhúzós kedvemben voltam. Aztán órákon keresztül akasztóztuk a szegény szaloncukrokat, miközben Jeff Dunham-showt bambultunk a laptopon, végül pedig felpakoltunk mindent a fára (én raktam fel a csúcsdíszt, mert életemben először felértem a fa tetejét).
Most itt vagyok, és egyelőre azt várom, hogy megnézzem a Táncoló Talpakat, ami csak hétkor kezdődik. Karácsonyi ajándékról egyébként továbbra sem értesültem, bár "kenőpénzt" kaptam, azt pedig nehéz volna a hangulathoz illően becsomagolni.
A napom jó része azzal telt, hogy apu hiperérzékeny telefonjával játszottam autóversenyzős játékot - ami egy idő után elég fárasztó, mert úgy kell mozgatni hozzá a szerkezetet, mint a kormánykereket.
Ettem halat, amit évente csak egyszer tudok, mert csak akkor csinálnak, és ezek a szintetikus halrudak valahogy nem kompatibilisek a gyomrom számára. Úgyhogy bezabáltam, hogy jövő decemberig kibírjam.
Azon gondolkodom közben, mit kezdjek szilveszterkor, mit és hogyan fogok csinálni akkor, de szerintem a helyzet adja majd magát, és eszembe jut valami.
Most szívesen olvasnék, de ahhoz túl ünnepi hangulatom van, hogy ugyanazt csináljam, amit eddig szoktam. Most jó lenne az a műfordító versenylap, ha itt lenne, de nincs... Fordítós kedvemben vagyok, de nem kezdek neki mondjuk GyU-s fanfic-eknek, ha egyszer annyi erővel csinálhatnék mást is. Úgyhogy most dilemmám van, tördelhetem a fejemet még jó ideig.

Utolsó nap

2009-12-22T22:13:00.002+01:00

Éld át
Ha túl merész is
Lehet őrültség
Csak ez számít
Lépj hát
És tedd meg végre mi a lelked mélyén ég
Éld át
Ha túl merész is
Lehet őrültség
Egy olyan célhoz érsz
Hol nem járt senki még

Szemtől szembe te meg én
Véletlennek tűnik minden
Éreztük az elején
Nem lesz vissza út már innen
Jó így
Hisz tudom belül más szólít
Hogy hova visz a szél
Nem számít ha új utakra hív

Vajon egyszer meg merem tenni? Érdekes lenne... most megint úgy érzem, mintha nem lenne senkim, de jó magányosnak lenni. Ha egyszer még lehetnék, én azt választanám egy időre, amíg el tudok gondolkodni az élet dolgain, és tisztázhatok pár dolgot magammal, amik most teljesen összekuszálódtak. Ezért csodálom, mikor más azt kérdi tőlem, hogy mit miért csinál, hiszen magamról se tudom. Miért kéne róluk?
Máshogy is kérdezhetném: miért kéne mindent tudnom? Csak mert én vagyok az okos, a megbízható, stb. (félreértés ne essék, ezt nem azért írom, mert nagyképűsködő kedvemben vagyok, hanem már rengetegen jellemeztek ezekkel a jelzőkkel), még nem várhatják el, hogy helyettük gondolkodjam, és nem élhetnek vissza a bizalommal. Kedves vagyok, biztosan, de van egy pont, amikor már elunom, nem véletlenül: annak nem fogok segíteni, akiről tudom, hogy akkor se viszonozná, ha lefizetnék érte. Márpedig azért akad néhány ember, akit ide tudnék írni példának, de jobb, ha nem teszem, mert akkor megint jön a már unalomig fokozott botrányok sora, ahol mindenki összevész mindenkivel, hogy aztán a tesióra alatt negyvenszer gyomorszájon vágja a labdával a másikat a stressz levezetése érdekében.
Hétszer dobtak csak ki... (bár feltett szándékom volt ennyinél többet is magammal rántani).

Most egy kicsi a mai karácsonyi ünnepségről:
Fel-alá szaladgáltunk egy töris papír miatt, ami kifejezetten szórakoztató volt - még az elején, mikor azonban már negyvenedszerre mentünk oda és vissza, továbbá Tamyra rájött a jólét, végre meglett a fénymásolat, és boldogan elrohantunk. Többnyire a nosztalgiából a fénymásolónál szólt a hülyéskedésünk, meg arról, hogy egy lila szalaggal fojtogattak valami meghatározhatatlan okból. Kiderült továbbá, hogy a tanárok osztódnak (két helyen is vannak egyszerre, fúha), és megtudtuk, hogy azok, akik elfelejtettek ajándékot venni, hol szerzik meg maguknak.
Ha már a karácsonyi dalok némelyikében arról van szó, hogy milyen rossz az éhezőknek, hogy nem esik a hó (ezek szerint az is, hogy nem fagynak meg), emlékezzünk meg azokról a gyerekekről, akik hazavitték a sütijeik felét, mert a gyomorkapacitásom betelt Móni kókuszgolyójával... meg persze azokról, akiknek ajándékot adtam. Meg mindazokért, akik nem lehetnek itt, mint például Zsuzsi (nem, nem a szobámban, az iskolában a karácsony előtt 2 nappal, bár ennek a szörnyűségéről vitatkozhatnánk), aki, mint kiderült, most gyűjt pénzt a jogsijára (bár mi meg Tamyval biszexek vagyunk XD).
Hajrá, Zsuzsi, megcsinálooood! Bár ha elrontod és benn ragadunk az iskolában, akkor se tagadlak ki, lehetsz még az anyám. Ferrarit vegyél!
Oké. Szeretnék valamit mondani?
Neeem.

Sorstalanság II., vagyis sorsolok

2009-12-20T18:49:00.007+01:00

Senki nem fog jól aludni, ha ezt nem teszem fel.
Megjegyzés: ez a leges legjobb filmem eddig, Oscart fogok vele nyerni. A főszereplő a virágos ajándéktasak, ami elkezdett Gyűrűk Urás neveket köpködni... na jó, a részletekért nézzétek meg a film hivatalos weboldalát, a www.echorion.gportal.hu-t. XD

Ha bénáztam, bocsánat, de nem balkezes vagyok, viszont azzal nem tudnám tartani sokáig a telefont.

Kenny a ló

2009-12-18T08:02:00.004+01:00

"Azt mondtátok a tanárnak, hogy jövő héten még lesz óránk?"

*hatalmas röhögés*

Egyelőre csak ennyi, de majd még bővítem, miután kiengedtek a sittről, ugyanis ma megyünk a rendőrségre. Egyébként majdnem elkáromkodtam magam az imént, ami a tanárnak is feltűnt, mivel felmerült bennem a kérdés: KI NEVEZI A LOVÁT KENNY-NEK?!!! A válasz egyébként: Viggo Mortensen.
Kenny.

Kenny, a ló.

Ünnepelünk

2009-12-16T15:28:00.002+01:00

Ünnepelünk! Hogy miért? Mert most esett először úgy hó, hogy bizony meg is maradt belőle. Már reggel is észrevettem, hogy hol majdnem hanyatt esek a tükörjégen, hol pedig bokáig gázolok a hóban. Valahogy egyik se volt pozitív, de a gondolat, hogy ha kidugom a nyelvem, beteríti ez a fehér cucc, elviselhetőbbé tette. Főleg, mert az elágon álló karácsonyfa most kapta meg a színét, beterítette a fehér takaró.
Éreztem, hogy jön az ihlet az íráshoz. Tamyékkal pacsit osztottunk a jófej kissrácoknak, akik a folyosón álltak, és H1N1 bacikat gyűjtöttek azzal, hogy vagy 500 pacsit bezsebeltek az arra járóktól, úgyhogy direkt mindig arra mentünk, hogy mi is adjunk nekik. Néha úgy irigylem azt, akinek van kistesója, mert aranyosak. Én bírnám, ha lenne egy, csak középsőnek lenni elvileg pocsék, és így pont én lennék az.
Jöttömben-mentemben elkalandozott a gondolatom, és egyszer "anyinyira" rosszul léptem, hogy kicsit kinyaklott a bokám. Azt hiszem, még sok időbe fog telni, amíg megszokom a csizma viselését, főleg mert ez egy leárazott divatos darab, és ugye a "divatosság" sokszor fordítottan arányos a komfortérzettel. Nem baj.
Az iskolában szinte már semmit nem csináltunk, csak francia dalt tanultunk (egyelőre csak a szöveget), és be is másolnám, csak az sok idő lenne, mert a fordított ékezetes betűket nem tudom beírni, maximum bemásolni valahonnan, és az bonyolult. Mindegy, még a szünet előtt valamikor majd megcsinálom.
Rajzórán már majdnem, majdnem, majdnem írtam, de nem sikerült, úgyhogy ma még szerintem fogok, bár már eléggé késő van. Hálistennek leckém nem nagyon van, tanulni meg... hát... nem tudom, fogok-e. A dogámtól függne, de szerintem jó lett. Nem tudom. Még lehet, hogy megnézem. Kötelezőt kéne egy kicsit olvasni. Dantét.
Mostanában két új elfoglaltságot találtam, pontosabban éppen ez az, hogy nem új, hanem eléggé régi. Csomó éve bűvészkedtem utoljára üvegfestékkel, és úgy döntöttem, megint fogok, úgyhogy már meg is szereztem a kellő eszközöket hozzá, vettem festéket, satöbbi (ma még azt is kéne festeni). Ha valamelyik kész van, megpróbálom bescannelni.
A másik új elfoglaltság a mangaolvasás. Állati jó este úgy lefeküdni, hogy elolvastál 4 fejezetet, bár egy kicsit dezsavűm szokott tőle lenni. Nem baj, olvasni jó, mindent, mindig. :)

Ki Valian?

2009-12-15T16:40:00.005+01:00

	Akon - Akon - Beautiful .mp3

	Found at bee mp3 search engine

Ha valaki el tudja nekem magyarázni, hogy ez mi volt...? Én lepődtem meg a legjobban. He?
Tehát összefoglalom a mai napot: fura. Nagyon fura. Én nem vagyok normális, az biztos, ezt eddig is tudtuk, de ez (kivételesen) nem csak rám igaz.
Fura, fura, fura.

Twitter

2009-12-13T10:29:00.004+01:00

A Twitter-láz már fél éve lesújtott az emberiségre, így már nem csak az átlag ember, hanem maguk a nagynevű színészek, énekesek, sportsztárok is itt ismerkednek és tájékoztatják rajongóikat a velük történt eseményekről. Nos, én utóbbit értem, előbbit viszont nem annyira.
Számomra a legfontosabb eszköz, amivel magamról készíttetek valamilyen közvéleményt a neten, a blog írása. Na most ez abból áll, hogy nekiállok egy hosszabb, ékes magyar szövegben összefoglalni néhány olyan dolgot, ami keretet ad a rólam alkotott véleményeteknek. Például megmondom a véleményemet a sztárőrületekről, vagy kifejtek egy érzést, amit éreztem, esetleg egyszerűen leírom, hogy kezelek némely problémát. Aki olvassa a blogomat, az tehát megismeri, hogy mi nekem a fontos, mi zajlik bennem, amit kiemelek.
Ez persze csak a felszín, az érzéseim mélyebben gyökereznek, és ezt csak az tudja, akinek a pillanat hevében mindent elmondok, ezt nevezik a legjobb barátnak. És igen, sajnos ebből kizárólag egy darab van. Vele mindent megbeszélhetsz, amit csak akarsz, és amit mások előtt mondjuk eltitkolnál, de ő szívesen meghallgatja. A Twitteren pedig szinte csak ilyesmi bejegyzéseket látok (tisztelet a kivételnek!), így érthetően nem köt le, és nem is fogom megnézni újra. Mert még ha a legjobb barátomról lenne szó, rendben van, de ha nem...? Egyébként, hogy jót is mondjak, a minap láttam irodalmi értékű Twittert, mert idézetek tömkelege volt fenn, ami nekem például nagyon tetszett. A hangulathoz, ünnephez illő kis bejegyzés - csodálatos, rendben van.
Mint láthatjátok, nekem oldalt húzódik egy olyanom, hogy Plörk. Ez is hasonlóan működik, mint a Twitter, csak abban reménykedem, hogy itt senki nem akar velem ismerkedni, még annyira a feledés homályában van az egész. Remélem, ez így is marad, mindenesetre ha már úgyse kell villognom vele, írhatok bele magyarul is. Arra szolgál, hogy ha valamit nem tudok így bő lére eresztve leírni, mert nem érek rá, akkor is megmaradjon a barátoknak. Ezek a számomra általában fontos dolgok. A sztárokra ugyanez igaz, mivel gondolhatjátok, nekik mennyi ideje lehet leírni egy ekkora terjedelmű blogot: vélhetően semmi. Ha a Twitterre ír, hogy nyomon követhessük, hol járt, mik az élményei, hova megy, akkor az szórakoztató, hiszen mégiscsak nem egy egyszerű emberről beszélünk, hanem valakiről, aki karriert futott be, és aki érdekes.
Újra hangsúlyozom: attól, hogy valaki olvassa a blogomat, nem ismert meg. Biztos vagyok benne, hogy senki nem ismer annyira, mint én saját magamat, és még ez sem a maximum, főleg egy 15 éves gyerek esetében. Mindenesetre vannak dolgaim, amiket nem kötök még a legjobb barátom orrára sem, mert elég, ha én tudom őket (most egyébként példa nem is jutna eszembe, sebaj). Attól azonban, hogy felvettél MSN-re, hogy sokat beszélgettünk, még soha az életben nem leszünk legjobb barátok. "Nekem ahhoz szemtől szembe kell beszélni, tudod", mondta egyik ismerősöm okkal, mert mi egyetértünk abban, hogy nem mindenki olyan, mint a chat-en, és ez teljesen jogos. Sőt, attól tartok, hogy még én sem mutatom magam annak, ami vagyok, legalábbis teljesen biztos nem. Mert ha az ember mosolyog MSN-en, attól még lehet, hogy valójában nem teszi, és ez nálam elég gyakori.
NOTE: Ha azt mondom, hogy leköptem a monitort, az teljesen őszinte tény. XD
Szeretnék egyenesebb lenni és megmondani az embereknek a véleményemet élőben is úgy, mint ahogy a neten osztom az észt. Nem vitatkozni szeretnék, hanem letudni a véleményemet rendíthetetlenül egy tőmondatban, és anélkül, hogy hónapokig remegjek azon, vajon jól tettem-e, amit tettem. Ez eddig egyszer sikerült, de talán jobban is fog menni, ha fejlődöm. Mindenesetre köszönöm a skótoknak.

PoFogadás

2009-12-12T10:46:00.007+01:00

Skótzászlókkal teli jó reggelt kívánok mindenkinek! Jó, lehet, hogy vidámnak tűnök, de annyira nem vagyok az, mivel az idő... hát... mondjuk úgy, minősíthetetlen odakinn, és sötét van.
A tegnapi nap nagyon jó volt, bár csak szerintem, mert másnak több dolgozatot kellett írnia, mint nekem, de sebaj! Nem tehetek róla, jobb túlesni azon a fizikán, ha már úgysem értem. Vagy értem. Vagy fogalmam sincs.
Törivel kezdtünk, minden szép volt és jó (főleg azért, mert a dolgozatot meg tudtam írni, pedig előző nap még meg voltam győződve a dolog ellenkezőjéről), aztán ez folytatódott keresztül kb. 4 órán. Mivel nagyon fel voltunk dobva (nem tehettük róla, hiszen elmaradt a tesi), Tamyval pofogadtunk.
NOTE: a pofogadás lényege az, hogy aki megnyeri, az pofonvágja a másikat.
Rendben, hát pofozós jókedvünkben fogadtunk arra, hogy a tanárnő 15 előtt jön be (Tamy szerint), vagy 16 után (szerintem). Már majdnem összepisiltük magunkat, az óra csiga módra araszolgatott, és mindig, valahányszor elment valaki a folyosón, aki nem a tanár, leborultam az asztalra (szegény tanáraim, akik arra mentek, elképzelem, mit éltek át... xD).
Skótzászló.
Nos igen, akkor bejött a tanárnő, és pont akkor váltott az óra 16-ra. Frenetikus volt, így a pofonügyi miniszterünk és a PoFogadás elnöke úgy ítélte meg, hogy egyikünk se vághatja pofon a másikat, amivel mi akkor már teljesen egyetértettünk, mert az eredmény a frászt hozta ránk.
Régebben emlegettem piros dolgokat, talán itt is, de a lényeg, hogy létrehoztam egy szimbolikus jelentésű rajzot manókkal, skótzászlóval, sőt, még egy autóval is. Mielőtt azonban megkérdeznétek, ez mit jelent, megsúgom, hogy ezt még én sem tudom. Nem baj, majd egyszer rájövök.
NOTE2: a manókról csak annyit tudunk, hogy írek (és nem skótok), és alfajuk a WCmanó, amit még véletlenül sem én találtam ki, tehát ne engem verjetek meg!
Történt valami gyanús dolog, amit nem mondtam el senkinek, mert nem szép ilyennel elítélni másokat, ennek ellenére szerintem megtörtént. Borzasztóan türelmes vagyok mostanában, így szemet hunyok felette. ;)
Visszatérve a dolgozatra: hogy én mit tanultam töriből a dogára? Azt, hogy mi korrekt és mi nem. Először mondtam ki a véleményemet úgy, hogy nem féltem attól, hogy megbántok valakit, ugyanakkor nem gondolkodtam rajta fél óráig, jól tettem-e - ez nálam teljesítmény. Talán kezdek minél kevesebb energiát fordítani a lelkizésre, mióta eleve fáradt vagyok.
Még egy hét és két nap, és vége van a sulinak, de már így is rengeteg a dolgom, és azt sem tudom, hova kapjak. Ajándékok, versenyek, művészképző, dolgozatok, leckék, satöbbi. A történetet tovább fogom írni (tudjátok, a az iskolás fictiont), de lehet, hogy már csak a szünetben kerül rá sor, akkor is azért, mert legalább félig ott tudok lenni a többiekkel, ha már egészen nem.
Volt egy vers magyarórán, aminek a részletét feltétlenül meg szeretném osztani veletek, mert arra utal, ami jelenleg a legjobban idegesít, bár a vers környezetében nem erről szól:

"Akikre ismerősként gondoltam még tavaly
alig köszönnek, s mindent betölt a baj s a jaj"
Walter von der Vogelweide: Ó jaj, hogy eltűnt minden

Na, meg lehet fejteni, aki tudja...
Megyek is, mert rengeteg dolgom van, sziasztok!

♥ #69

2009-12-07T16:41:00.002+01:00

Most csak Tamy kedvéért íme a 69. bejegyzés. Egyébként meg ma összevissza írogattam a jegyzetfüzetembe, meg tegnap is. Néha olyan jó lenne egyedül lenni, de érdekes, mikor ezt leírtam, és hagytam, hogy a többiek olvassák, nem szégyelltem. Csak a piros kocsi... :D Maradjunk annyiban, hogy van, amit csak én tudok. Meg a manók. Ők mindent láttak!
Nem féltem hazafelé menet, de fura volt, hogy besötétedett. Versenyeztem, és szerintem jól sikerült, de úgyse jutok vele semmire. Mindegy, az elismerésem megvan, és annál nincs fontosabb.
Valaki írt nekem tegnap vagy ma, nem tudom, de feldobott, és úgy mentem neki a biosz büntetődogának és a versenynek is, hogy képes lettem volna asztalra feltett lábbal, hintázva fűszálat rágcsálni. Vicces volt.
Valiaaaaaaaaaaaaaaaaaaan!

Képtelenül bolyongva

2009-12-04T20:40:00.004+01:00

Az egész csütörtökön kezdődött, amikor példát nyertem az osztály összetartási képességére (bár mindig vannak kivételek), és egy csomó vicces dolog is történt, videókat néztünk, régi képeken nosztalgiáztunk, megnézettük a fogainkat, satöbbi.
Példát nyertem továbbá ..(megint).. (*direktírtaígy-arc*) arra, milyen remek tanárok lehetnek egy iskolában, persze ehhez az iskolának is jónak kell lennie, bár egyesek szerint ez nem ezen múlik, szerintem például az egyén munkáján. Tovább nem folytathattam a gondolatmenetemet az órán, mert bejött a Mikulás, és adott nekünk szaloncukrot. Nem, nem a barátnőm a Mikulás. Tudom, hihetetlen, de nem.
Ma reggel biztos voltam benne, hogy eszembe fog jutni valami, és ihletet szerzek. Nagy szerencsémre elmentünk vásárolni, akkor pedig járhattam egyet, de társaságban még furább volt. Őszintén szólva én két dolognak örülnék, a családdal lenni, meg anélkül. Kéne egy ház a mi házunk mellett, ott lakhatnék egyedül, és ha társaságra vágyom, csak átmegyek az úttesten. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogyan boldogulnék ilyen helyzetben, és milyen lehet teljesen egyedül. Az egyedüllétet nagyon tudom élvezni, az iskolába menet is lassan lépegetek, vagy ha kell, futok, csak ne találkozzam ismerőssel. Amikor észreveszem, hogy az egyik osztálytársam mellettem sétál, legszívesebben felnyögnék, hogy jaj nee, megint kezdődik.
Szóval vásároltunk, de mindenről eszembe jutott valami. Természetesen a kijelölt céllal, hogy vegyünk valamit, egyik se függött össze. Minden egyes ruhadarabot embereken képzeltem el, ruhakollekciókat állítottam össze a fejemben, a színeiket Aragorn, Trufa, Pippin, Legolas ruháihoz hasonlítgattam, a bevásárlóközpontban szóló zenét énekeltem halkan, és néha egy-két lépést táncoltam.
Hazafelé menet az autókat bámultam az ablakra tapadva, és láttam egyet, ami nagyon hasonlított arra, amit most nem fogok ide leírni, mert hosszú és fárasztó litánia. Ne csak én írjam tövig a karom, indítsátok be ti is a fantáziátokat, na.

Ül, és...

2009-12-01T22:16:00.003+01:00

- hallgatja Lucy blogján az I Gotta Feeling-et
- megfigyeli, hogy a mozilla aláhúzza Lucy nevét
- valami mardossa, de fogalma sincs mi
- azon gondolkodik, hogy mi az a metorímia
- aztán áttér arra, hogy vajon miért húzza alá ezt is a mozilla
- végülis miért kell neki ezt tudni?
- arra gondol: "a francba, nem akarok dogát írni"
- rájön, hogy ez milyen ismerős érzés lehet mindenkinek
- elege van
- olvasni akar
- tanulnia kéne
- szomjas
- vigyorog magában
- megy tanulni

Karácsonyfa

2009-11-28T14:52:00.003+01:00

Reggel már nem köhögtem, de most megint csinálom, ami helytelen. Itt ülök, gépelek, és egyébként szeretnék inni végre.
Még 7 perc és ihatok...
A hülye szopogatós gyógyszer tényleg nagy szopás: egy óráig nem ihatsz, amitől nekem teljesen felborul a biológiai egyensúlyom. Mi az, hogy nem ihatok?! Beteg vagyok, akkor azt kell, nem? Egyébként se szoktam, de nem úgy, hogy iszom egy litert, aztán egy óráig semmit, megint egy litert... a legjobb módszer, amit erre kitaláltam, az az, hogy néha kimegyek megmosni az arcomat, mert akkor legalább a víz közelébe megyek. A francba!!!
Még 5 perc és ihatok...
Ilyenkor meg se merek moccanni, mert van, hogy a szobámban mászkálok, de akkor elkezdek izzadni a melegben, és oda a vízkészletem fele. A legnagyobb mozgás, amit mostanában végzek, a lábam lógázása, de már ilyenkor is kezdek szomjas lenni. Aztán mikor benyakalok egy liter vizet óránként, folyton folyó ügyeket kell intéznem. Utána pedig kezet mosok, amitől megint szomjas leszek.
Még 3 perc, bakker!
Csak akkor mehetek szerda előtt iskolába, ha már abszolút nem köhögök, és sajna ez nem történt meg... De ha ihatnék rá, szerintem jobb lenne, és nem fuldokolnék megint, de neem, nem ihatok. Egyébként nagy szívfájdalmam, hogy a városközpontba már kitették a hatalmas karácsonyfát... nagyon szeretném látni. Most hülyének nézhettek, és fogalmam sincs, miért szeretném annyira...
*iszik*
De valahogy az nekem jelent valamit. Úgyhogy ha kívánhatok valamit, akkor az az, hogy láthassam a karácsonyfát. Csak ennyit a kívánságom.

Orrszívó porszívó

2009-11-27T11:14:00.003+01:00

Na, kezdjük ott a jó híreket, hogy írtam blogot! Tudom, sikerült, én is büszke vagyok magamra.
Ma felkeltem háromkor arra, hogy nem emlékeztem, mikor aludtam el, úgyhogy sokáig gondolkodtam, de addigra megint köhögni kezdtem, és majdnem megfulladtam, úgyhogy jobbnak láttam aludni. Dezsavűm lett, mert pont ezt csináltam fél éve nyáron... felkeltem, fuldokoltam, aztán kirohantam az asztalhoz inni, hogy ne hányjam el magam, mert addigra már öklendeztem. Aztán már azt reméltem, hogy elmúlt, és megint elkezdtem öklendezni, de úgy, hogy könnyeztem hozzá, és a szék mellé rogytam, ezzel úgy kinézve, mint egy alkoholista gyógyszerfüggő túladagoláskor. Hálistennek ez most az első alkalom, de nyáron napi rendszerességgel végeztem ezt a "szeánszot". Tényleg, lemaradtam a nyelvtanszakkör szeánszáról, pedig a tanár úr azt mondta, hogy nagyon kemény lesz.
Most az van, hogy bevettem egy köptető-féleséget, ami, úgy érzem, hat is, de ha rámjön az öklendezés, most nem ihatok, mert az egyik gyógyszerre nem lehet inni meg enni, és mindjárt be kell szednem.
Szopogatós gyógyszer... milyen kulturált neve van a homeopátiás gyógyszerkészítményemnek.
Ma láttam egy orrporszívós plakátot (tudjátok, amivel a kisbabák orrát tisztítják), és a sarkában... jaj, könnyezek az emléktől, egy hangyász üldögélt széles, önelégült vigyorral a képén.
Első reakció: mostmár BIZTOSAN beteg vagyok.
Második reakció: "anyu. az ott ugye NEM egy hangyász?"
Sajnos tényleg az volt, és nem nekem szökött fel a lázam. Folyamatosan a hangyászos rajzzal szemeztem, és néha a fülemig futott fel a szám, ahogy próbáltam visszanyelni a röhögést. Hát érdekes volt.

"Ki tiltja tőlem a szomoru várat?!"

2009-11-21T18:45:00.003+01:00

Tegnap nem tudtam mit kezdeni magammal, és írtam egy drabble-t. Most viszont már nem tudok magammal mit kezdeni. Volt egy pályázat, amire szívesen neveztem volna, de nincs hozzá ihletem, abszolút semmi...
Aztán írtam modult, olvastam Dante: Isteni színjátékot, és most itt vagyok, de ez láthatóan már senkit nem izgat. A könyv egyébként 100%-ig olvasható és élvezhető, nem értem, mi a baja vele mindenkinek. 55 oldalt kivégeztem másfél óra alatt.
Az egyik oldalon volt egy játék, ahol találomra le kellett kapni a polcról egy könyvet, kinyitni az 56. oldalon, és az 5. sorát le kellett írni. Összeolvasva egészen érdekes lett az eredmény, mondanom se kell. Erre mondják, hogy olcsó játék hülye gyerekeknek.
Most legszívesebben futnék, de hogy hova és miért, arról már halvány fogalmam sincs. Nem, nem láthatatlanul repülni, mert a láthatatlanság miatt nagy a balesetveszély és a karambol esélye.
Lassan igazán feljöhetne valaki MSN-re, mert egyre nagyobb hülyeségeket beszélek, sőt, a fő probléma, hogy ha 20 percig senki nem jön fel, én magam kapcsolom ki a gépet, így körülbelül negyvenedszerre kerülve el az illetőt. Hiába, mostanában türelmetlen vagyok, mert várni nem energiaigényes, viszont unalmas és idegesítő a számomra.
Azt hiszem, elkezdek design-t tervezni, mielőtt megöl az unalom.

"Nagyon gonosz köd"

2009-11-20T07:53:00.003+01:00

Ma a nagyon gonosz ködben mentem iskolába, amit már annyiszor ismételgettem, hogy osztálytársaimat teljesen lefárasztottam vele. Egészen korán odaértem, mindenki előtt, és az orromig se láttam, de fotóztam a ködben pár tök jó képet.
Sétálok az iskolába, fülemben Mp3, bömböl a hangulatos zene. Már percek óta vonulok a tömeggel, mikor a track véget ér, és én ott találom magam a sötétben, egyedül, néma csendben. Előttem szokatlanul gyorsan vonul el egy ködös alak... önkéntelenül hátralépek, de a köd körbefont engem.
50 m-es körzetben vesz körül a köd. Az 50 m én magam vagyok... A boldog, felszabadult kisgyerek.

Őszi ihlet

2009-11-19T19:06:00.002+01:00

Ez egy drabble, vagyis egy pontosan 100 szavas történet. Kellőképpen kusza, ahogy a gondolatok is a fejemben, bár még mindig boldognak érzem magam:

"Rohant. A kora reggeli tömeget ügyesen kerülgetve törte magát előre. Maga sem tudta, pontosan hova tart, de az izgalomtól egészen kipirult, szíve dobogását a fülében hallotta.
Hirtelen elszégyellte magát, megtorpant a kereszteződésnél, zihált egy percig. Eltöprengett: miért siet? Fontos ez? Csak egy kósza, rövid szerelem…
Mikor szíve összefacsarodott a szomorúságtól, már nem volt kedve futni, sőt, még élni sem. A föld szinte magába szippantotta, s talán el is sírja magát, amikor…
…a nap utoljára felragyogott, és a lány körül sárga levelek kavarogtak, mint megannyi kóbor gondolat. Csak megismeri őket, s már jön is az újabb szerelem… az igazi nagy Ő."

Dora: Őszi ihlet (drabble)

Ellentétes világnézet

2009-11-19T16:34:00.005+01:00

Mindenki küszködik körülöttem, én meg mosolygok, nevetek, mert már az egész nem ér annyit, hogy ne tegyem. Nem azokat nem értem, akik ezt teszik (tekintve, hogy egy hete még én is ilyen voltam), hanem magamat, hogy én miért nem.
Amikor egy székháttámlát ölelgetek röhögve, amikor hülyéskedek valakivel, akihez szinte még hozzá se szóltam, amikor felröhögök az órán és utána szemrebbenés nélkül megmagyarázom, miért volt, akkor érzem, hogy ez milyen könnyű. Hogy mennyivel könnyebb, mint szomorúan bámulni magad elé, amiért fáj a hasad, a fejed, a karod, beteg vagy, álmos vagy... Egyszerűen nem érzek ilyesmit.
Még mindig tart a betegségem, és nem érzem, hogy éhes vagyok-e. Csak azt veszem észre néhány óra után, hogy valamit még ma nem csináltam: nem ettem. A második falat után meg az evés minden mozzanatától hányingerem lesz, úgyhogy remekül érzem magam - viszont nem zargat. Annyira nem, hogy azt se érzem, ha éhes vagyok, tehát még az sem zavar meg a gondolataimban. Egyébként el van dugulva az orrom, de egyszerűen nem izgat.
Ifluenzajárvány? Ugyan már!
Semmi sem szegheti a kedvem, még az sem, aki direkt próbálja. Képtelenség, na. Állok a buszon és vigyorgok! Teljesen lehetetlen vagyok.
És még mindig nem vagyok szerelmes senkibe. Nem-nem. Csak úgy magamban vagyok szerelmes, és kezdek abban biztos lenni, hogy az egész világba. Ezt pontosan úgy definiálnám, hogy egy drogfüggés nélküli hippi vagyok, aki a fantáziájával pótolja az LSD-t, és attól lát rózsaszín falon keresztül. Mindennek örül, ami csak szembejön, aminek csak kedve van örülni.
Hát ennyit rólam. Remélem, azért nektek is jobb kedvetek lesz.

Kék könyvecske

2009-11-18T15:59:00.006+01:00

Sajnos nem ezzel kezdtem a melódiát, mármint azzal, hogy új külsőt kapott a blog, hanem az előtte lévő bejegyzéssel (a bejegyzések NEM tűntek el, csak beállítottam, hogy csak a napi bejegyzéseket mutassa). Szóval aki lemaradt, annak javaslom, hogy keresse meg az előző bejegyzést.

"De hol van a tavalyi hó?"

2009-11-18T15:31:00.003+01:00

Na, végre tudok kevésbé ködösen is írni. Nos: ma egész nap fel-alá szaladgáltunk és néztük a teremrendet. Valahányszor szembetalálkoztam azzal, akiről beszéltem rajzon, folyton levontam vidáman, hogy milyen kicsi a világ, hogy már megint szembejön velem, főleg, ha előtte megnézem a teremrendet, és észrevettem, hogy a szomszéd teremben van órája. Hát igen, rafináltan is meg lehet oldani a dolgot...
Szóval körbe-körbe mentünk. Ez persze csak az egyik volt, a másikkal nem találkoztunk. Lehet, hogy beteg? Sebaj, úgyse tudja senki, ki ő. Lehet, hogy még én se tudom.
Nem, nem vagyok szerelmes, csak egyszerűen máshogy viszonyulok a dolgokhoz, amióta megjött az ihletem az íráshoz. Na persze ez nem azt jelenti, hogy tollat ragadtam, és elkezdtem írni, ne is reméljétek. Azóta se írtam semmit. Majd, ha az ihlet meggyőz róla. Csak addigra meg már annyira fel leszek dobva, hogy az összes órát végig fogom röhögni Tamy idióta vigyorától, amiről remélem már leszokott.
Fura, hogy hogyan viselkedek. De nem hiszem, hogy bármi bajom lenne, ez tényleg csak az alkotás öröme. Tulajdonképpen teljesen az ellentettemre fordultam, azzal alig beszélek, akivel eddig igen. Mindenre nyitott vagyok, szinte az emberek nyakába tudnék ugrani. A napom felét zenehallgatással töltöm, és olyan pozitív nézeteket dédelgetek, miszerint majd mindent megtanulok, és utána nyugodtan olvashatok. Nem nézem az órát sem, pedig az állandó mániám.
Abszurd, gyerekek. Abszurd!
Azoknak, akikkel már rég nem találkoztam, üzenem, hogy majd hétvégén leszek msn-en, most viszont éppen röpködök a föld felett, mosolygok, kedves vagyok, és leginkább csak magammal foglalkozom. Nem akarok senkit sem megbántani ezzel (bár sokszor nem én bántok meg mást, hanem más oktat ki engem nagyon fontos vagy érett témákban, és ezt is elkerülném ezzel a lendülettel).
Ja, és még az iskoláról: leginkább ülök, firkálgatok a füzetembe, tanulok rendesen. De kicsit bezárkózva élem a mindennapokat, úgyhogy így elég nyugodtak. Ma bioszdogát írtunk, és tegnap hiába tanultam, azt hittem, nem jegyeztem meg semmit, erre kiderült, hogy mégis, mert mindent tudtam.

Valian

2009-11-17T17:19:00.004+01:00

Fogjatok le, különben valaki nyakába ugrom!
Szembejönnek emberek a folyosón. Az egyiket felismerem. Egyébként: miért akarok a nyakába ugrani? XD Vissza a lépcsőre, majdnem orra esek az ismerőstől, aki mellett így másodszorra loholok el. Épp csak a nyakába nem ugrottam, hogy ez milyen ironikus...
Töriből feleltem, és kezdek belejönni a felelgetésbe. Eszembe jutott, hogy "felelsz vagy mersz?", de nem tudom, a történelemórán mit lehet merni. Mondjuk... Leütni Tamyt. Igen, ezt azért írtam, mert olvasod.
Azon gondolkodom, hogy várhatom el valakitől, hogy értsen, ha egyszer én se értem magam? Akkor már inkább elvagyok egyedül.
Egyébként lassan be kéne másolnom a jegyzetfüzetes jegyzetelményeimet. Tudjátok, mit? Idehozom.

Közben rájöttem, hogy énekből a kedvenc korszakom a romantika Schubert-tel, töriből a reneszánsz a kölni dómmal, irodalomból meg a középkor a szókimondó, többnyire lenyakazott költőkkel.
Nos, a bejegyzések:

2009. nov. 17.
"Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szűlt (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek."
akrosztichont is tudsz írni, kisegér?
heroisztikus humorom van. Azon nevetek, ha valaki gonosz. Mert kimondja, hogy gonosz. És tényleg ügyes dolog. Nagyszerű.

"Lotyó, kurafi: passzolunk nagyon!
Ocsmányoké az ocsmány szerelem.
Nincs emberségünk, hát ne is legyen
E bordélyban, hol szállásunk vagyon!"

"Rózsa, rózsa, harmatos...
Rózsa a pusztába."

2009. nov. 17.
Ordítás. Üvöltés. Sírás. Nevetés. Mindegy, csak hangos legyen, az érzéseim mostanában borzasztóan erősek.
(...)
Köszönjük, tanár úr, hogy elmondta a véleményét.
Valian pulcsiban. Valian egy démon. A démonok hercege.

Szívecskék

2009-11-16T19:18:00.002+01:00

Életemben egyszer van pár olyan alkalom, amikor kicsattanok a boldogságtól, miközben arra gondolok, milyen mázlista vagyok. Hogy miért? Mert megvan bennem az, hogy örülök minden apróságnak, és ha a nyakamba szakad az ihlet fél éve először, akkor legszívesebben fejest ugranék bele. Eközben a környezetemben vannak olyan személyek, akikre ha csak ránézek, akkor is vigyorogni kezdek, vagy úgy bámulni, mint egy idióta. Kettő ilyen van, mindkettő az ellentétes nemből. És amikor körbe-körbe forgok a suliban, hogy látom-e, akkor kezdek szédülni. Nem, nem vagyok szerelmes xDDD ha tudnátok, kiről beszélek, ezt a kérdést fel se tennétek. Kötök valakit valamihez. Nem tudom, miért örülök neki annyira, vagy hogy minek örülök benne, egyszerűen mosolygok tőle. Vidámsággal tölt el a figura. Valószínűleg csak én ültettem bele az agyamba, hogy örülni tudok neki, de így van, és ezzel nincs semmi gond. Főleg, mert nekem esik a legjobban.
Most kérdezhetnék, hogy fú, és ha egy másik lánnyal látom, akkor mi van, de nem, nem erről van szó, megnyugodhatnak xD köze sincs hozzá.
Lucy tudja, miről van szó, és most röhög. Az álmom. Ilyen elmebetegséget senki se álmodik, és én se azért tettem, hanem összekutyulódott bennem a tegnap előtti nap. De például attól a valakitől folyton jó kedvem van, mert jó fej :D
Vannak érdekes dolgaim... lehet, hogy a fantáziám miatt, nem tudom. Nincs kedved ehhez hozzászólni pl. neked, Lucy? Ha van, megköszönöm.

Unalom?!

2009-11-15T10:11:00.004+01:00

Mostanában mindenki bezárja az oldalát, vagy hasonlók... az én viselkedésem meg továbbra is túl heroisztikus (=hősködő). Nem, eszemben sincs azokat piszkálni, akik bezárták az oldalukat, hanem csak megindítottak bennem egy gondolatmenetet, amit ki akarok fejteni.
Nekem is van ugye egy oldalam, meg versenyekre jelentkezek, sőt, még egy fórumos művészképzőre is állandóan írok leckét. Hogy ezt tetőzzem, egy kemény iskolába járok, ahol az egy napi lecke és tanulnivaló kétszer annyi időt vesz ki, mint másnak egy témazáró előtti készülés. Ami a legviccesebb, hogy mindezt én választottam, és én sóztam a nyakamba :)
Annyian mondják, hogy unatkoznak, vagy hogy sok a dolguk. Nem tudom, az, aki olvas, mennyire vette még észre, de rám nem jellemző, hogy ezt mondogassam, és rájöttem, hogy ez miért van: mert nem tudok nyugton maradni.
Igen, be kell vallanom, hogy én ezerfelé rohangálok, és nem azért, mert parancs, hanem mert ez engem szórakoztat. Régebben mindig mondogattam magamnak, hogy milyen jó lenne egyszer leülni azzal a tudattal, hogy nincs több dolgom, és unatkozom. Most azonban ez már különösen ijesztőnek tűnik, és mikor a jövőmre gondolok, akkor is azon töprengek, hogy vajon még mit csináljak majd a munkám mellett. Mert valamit KELL. El sem tudom képzelni, hogy nyolc órát dolgozzak, hazamenjek, és utána a tök üres lakásban lepuffanjak a kanapéra, hogy a tévét kapcsolgassam lefekvésig.
Lehet, hogy ezért utálok annyira tévézni :D
Tényleg nem szeretek... néha hihetetlen időpocsékolásnak tűnik. Akkor már inkább olvasok, mert az meg is nyugtat.
Namost, nincs jobb érzés, mint befejezni egy könyvet, tehát még sikerélményünk is van.
Ha nem lesz pénzem könyvekre, koldulni fogok. Pont.
Nos... kicsit eltértem a tárgytól. A lényeg az, hogy én sosem tudok unatkozni, és nem is engedem magamat unatkozni. Mindig, valahányszor lerogyok, hogy csak úgy bambán bámuljak magam elé, fél perc múlva eszembe fog jutni valami, amit még nem kezdtem el vagy nem fejeztem be, és ezzel el tudok szórakozni órákig. Egy írónak készülő valami esetében a fantázia tárháza tényleg végtelen, úgyhogy ilyenkor bármit kitalálhatok, vagy elkezdhetek írni, és soha nem lesz az életemben egy pillanat sem, amin unatkozhatok.
Még néhány sor a tanulásról: néha az is szórakoztató tud lenni. Na igen, főleg a vége, amikor már nem kell tanulni, és tudsz is. Tanulni én is gyűlölök, tudni viszont nagyon is jó érzés, úgyhogy általában hajlandó vagyok rászánni magam. Igen, olvasó, ha azt hitted, hogy egy szemüveges stréber vagyok, akinek minden vágya, hogy a jövő évi fizikakönyvet is bemagolhassa, akkor szívtad.
Mégegy téma: magolás, és nem magolás. Magolás az, mikor szó szerint bevágod a dolgokat, ami azt a tényt erősíti, hogy nem értesz hozzá, vagy nem érted (mint én a fizikaképleteket, na). Viszont a magolás hátránya, hogy félúton kiesnek a dolgok, és másnap már fogalmad se lesz róla (mint nekem a fizikaképletekről *hevesen bólogat*). Ha nem magolsz, akkor viszont lehet, hogy ha 10 év múlva a Legyen Ön is Milliomos című műsor egyik székén üldögélsz, akkor is eszedbe fog jutni, mert megmaradt benned. Sőt, még azt sem állítom, hogy tanulni sokszor nehezebb, mint magolni, mert vannak tárgyak, például a történelem, amiknek minden részlete egymásból következik, és ha az ember végiggondolja, akkor egy idő után maga is össze tudja kötni logikával (még mindig nem a fizikáról beszélek).
Utóbbit tehát inkább javaslom használatra, ahol csak lehet. Aztán lehet, hogy van, akinek nem is megy máshogy, nem tudom. Mindegy, megpróbálni érdemes.

Csak egy lány..

2009-11-14T12:17:00.006+01:00

http://www.youtube.com/watch?v=20yrcmEvkxA

Figyeljétek a szöveget! Főleg azt, amit ki is emeltem.

Finally
I've been waitin' for this moment
For you to see
The real me

It's been an illusion
I never meant to fool you
I got caught up in a fantasy

Im just a girl
With a dream that got the best of me
In a world, that believes fame is everything
Got outta touch
With the ones who gave me my wings to fly, to fly

People say, that the world is like a stage
Guess I confused, the roles I play
I've been away from home for so long
That I, I almost forgot where I belong
Ye-eah

Im just a girl
With a dream that got the best of me
In a world that believes fame is everything
Got outta touch
With the ones who gave me my wings to fly, to fly

Its so easy to forget what really matters in this life
Its so hard to live with regrets but I promise i will try
To be a better me
From now on
Im sorry
I didnt mean to do you wrong

Im just a girl
With a dream that got the best of me
In a world that believes fame is everything
Got outta touch
With the ones who gave me my wings to fly, to fly,
To fly, to fly

You gave me my wings so I can fly, I can fly
Yeah, Yeah

Im just a girl.

Én itt vettem volna le a parókát..

Álom

2009-11-01T23:59:00.002+01:00

Megint csak egyvalaki nevet rajtam kívül, bár mi tagadás, az álom nem is volt olyan vicces:

Úgy kezdődik az egész, hogy tényleg várban laktál, mármint mint ember, és volt egy angol arisztokrata apád. És meghívtatok hozzátok, én pedig elmentem, de ahogy mutogattad a bazinagy várat, meg hogy mennyi mindened van, egyfolytában zavarban voltam és irigykedtem.
Amikor hazamentem, a rokonaim (akik meg franciák voltak *ahha*), kitalálták, hogy háborút kell indítani ellenetek, angolok ellen, és odacibált az összes rokonom (még a BKV is lovaskocsi volt), hogy majd mi jól megölünk titeket. Téged el is zártak karanténba, hogy ne legyen bajod, én pedig apáddal dumáltam, mikor a franciák jöttek tárgyalni, amit néhány ki is szúrt, és utána kérdezgették, hogy hol vagy, de nem mondtam el.
Aztán véget ért a csata, de mivel nem halt meg senki, ezért nem derült ki az sem, ki nyert, és ez momentán engem zavart. A rokonaim vittek volna haza, de én meg itt maradtam, mert állítólag a karanténból eltűntél, és nem talált senki, és én is rohangáltam és ordítoztam a nevedet, hátha megtalállak. Hát kiderült, hogy te meg azért szöktél meg onnan, mert attól tartottál, hogy nekem lesz bajom, és te meg engem kerestél.
Aztán asszem apád helikopterbalesetet szenvedett (ez így elég hülyén hangzik, de tényleg volt valami ilyen), és mivel te lettél a vár úrnője (xD), emiatt bemehettünk olyan helyekre is, ahova eddig nem, és ketten felderítettük az összeset, és megtaláltuk az üknagyapád szobáját, ahol régi tévé volt és egy nyerőgép, és azzal szórakoztunk, csak elfogyott bele az aprónk. Aztán rájöttem, hogy én még mindig nem tudom, hogy kik nyertek a csatában, erre megjelent a hallban Elrond az orrunk előtt, és elmondta, hogy az angolok. Én továbbra se tudtam, melyik jó nekem, úgyhogy végülis olyan mindegy volt...
Mindegy, a nap további részében hülye filmeket néztünk meg zenét hallgattunk, és mikor tök egyedül mentem hazafelé (érdekes, valahányszor az utcán voltam, mindig a bank mellett, és mindig esett az eső, amit most se tudok hova tenni), láttam egy szétázott újságot odaragadva a földhöz, amin a főoldalon az állt, hogy a franciák győztek, pedig Elrond nem is ezt mondta.
Aztán jöttem rá, hogy Eru biztos törölte ezt a memóriáinkból, és azért tette rá az újságra, hogy a franciák nyertek, hogy béke legyen. Megint te voltál az egyetlen, akinek nem törölték az agyát, és megint te nem voltál ott, hogy ennek ellenére tudd, mi történt.

Szóval ez volt az, és eléggé nyomasztó érzésekkel voltam tele alatta, amik nagyon piszkáltak. Fel is ébredtem, kitéptem magam az ágyból, és inkább hagytam az alvást a csudába... ez már vagy a 8. alkalom volt zsinórban, hogy túlkavarodott bennem a fantázia.

Szeretni, nem szeretni

2009-10-30T10:46:00.004+01:00

Vannak dolgok, amiket nem szeretünk, és vannak, amiket igen. Amelyiket nem szeretjük, arra gyakran csak rávágjuk, hogy "szar", pedig ennek így - valljuk be - semmi értelme. Nem minősíthetünk semmit, amíg egy ember is van a Földön, aki jobban ért hozzá (márpedig ez egy zenénél például maga az énekes/banda, esetleg a túlzott befolyásoltság alatt tartott énekes producere, dalszövegírója, stb.), és aki tudja, miért olyan a dal szövege, amilyen. Tudja, hogy kihez intézi, hogy kinek szól. És az emberek, valljuk be, többségében szeretik ezeket a számokat, még ha halláskárosodáson kívül semmi más hosszútávú benyomást nem hagynak, akkor is; ha nem tetszik, nem kell hallgatni. Ott a nagy X a youtube jobb felső sarkában, ott van a piros gomb a tévé-távirányítón.
Nem is arról van szó, hogy tisztelem a tömegakaratot, és azért nem szarozok le semmit, mert xy visító kislány szereti mondjuk a Jonas Brothers-t, én meg nem. Tegyük fel, hogy valaki szeret egy számot, mondjuk egy barátom, amit én meghallgatok, és nem fog meg, nem tetszik. Erre egy ép ember azt mondja, hogy "hát tudod, ez nem nagyon az esetem", és ha esetleg annak ellenére, hogy neked nem tetszik, igényes, értelmes számnak találod, amivel egyértelműen emberek dolgoztak, hozzábiggyesztheted: "de jó zenének tűnik".
Meg fogsz lepődni, de ezzel megtetted életed remélhetőleg nem első lépését, hogy az emberek elfogadjanak (már akinek ez számít valamit a mai világban).
A másik dolog, ami nem tetszik, ha máshogy emel valaki figyelmet... valamire. Ezt most szépen megfogalmaztam, és igen, téged nézlek, tégeed, te Hannah Montana gyilkos xD
Figyelmezz szavaimra! Én néha szoktam hallgatni Hannah Montana számokat, és ezzel nem hiszem, hogy megleptelek (jó, oké, Miley Cyrus számokat, akinek a szerencsétlen klónja csupán Hannah Montana - mondjuk a hang egy és ugyanaz, csak a téma skizofrén). Szegény nem tehet róla, hogy az emberek ilyen bohócot csináltak belőle, mint azt már kifejtettem lejjebb is valahol. Azért senkinek nincs oka hibáztatni, mert ilyen, és igen, tisztelt publikum, őt nem vetem meg.
Jobbat mondok: én sajnálom. Tudom, kedves chips-evő, te most elröhögöd magad, mert ez nálunk nem valami kegy. De figyelj, én megpróbáltam más hanglejtéssel mondani. Tudod, nem lekezelően, hanem úgy simán. *mostmár ő is röhögcsél*
Még milyen jó, hogy nevetve fejeztem be a blogot. Elnézést azoknak, akiket kihagytam a nevetgélésből, majd legközelebb írok valami olyat, ami más szívéhez szól.

Péntek 13?

2009-10-23T16:06:00.008+02:00

Ha megváltoztathatnád az egész világot, min változtatnál?
Rajtam megtennéd?
A mai napon a blog egy kis átalakításon esett át, és immár az "őszi" kinézetét is felöltötte. Javaslom a zenelejátszót oldalt, bár magától is elindul. Csodálatos számok vannak rajta.
Egyébként most is pocsékul érzem magam, de egyelőre megyek filmet nézni. Olyan érzés, mintha leszarnának. Csak. Rosszabbat is szoktam érezni.
Végre eléd tárul az, amilyen vagy belül. Azért tettem ki a zenét is, mert az az enyém. A saját érzéseim vannak benne.
Ha nem érdekel, hát ne tegye... én csak egy lehetőséget adok, hogy megismerj. Tudom, inkább mondod, hogy furcsa vagyok, minthogy megérts. Én legalább nem dobálózom ezzel. És ha legközelebb megkérded, hogy neked írtam-e, akkor azt fogom mondani, hogy nem. Jó kérdés, hogy igaz-e, de figyelj: ha nem tudod magadról, milyen vagy, akkor abban nem tudok segíteni.
Igen, mostanában ilyen kötözködős vagyok. Bocs. Most megsértődtél, tudom. Én is meg szoktam. Nem kevésszer rajtad. Ugye, milyen rossz érzés?
Már ide se nézel. Mert nem érdekellek. Mert azt gondolod, egyszerűen hülye vagyok, és nincs értelme velem foglalkozni. És különben is, milyen unalmas ez a blog.
Aki nem sértődött meg, arra nem vonatkozott a blogbejegyzés, úgyhogy ne vegye magára azon túl sem.

Mindenki meghal

2009-10-18T11:42:00.008+02:00

Azt hiszem, elkönyvelhetjük, hogy a fantáziám sorozatgyilkossá vált, mert az írásaimban mindig meg akarok mindent ölni. Látszik, mennyire jó a kedvem, és mennyire nem érdekel az egész ugye.
Most megint fáj a hasam, de valaki már igazán elmagyarázhatná, miért, mert már kezd elegem lenni. Folyton görcs, görcs, görcs. És nem, nem jött meg, és nem, nem először (valaki megkérdezte tőlem két éve, hogy "először?", és ebben az évben is megkérdezte ugyanezt. Látszik, az emberekben milyen maradandó nyomot hagyok).
Apropó, maradandó nyom: ha ilyet írok, mindig kiderül, hogy túl kemény, durva és bántó vagyok. Erről mindig Natalie jut eszembe, aki a fájdalmát ellenségeskedéssel palástolja. Nem csoda, hogy róla írok regényt... látszik, hogy ugyanúgy szerves része a személyiségemnek, mint Eldarion vagy Amanda.

Legutóbb az volt a gond, hogy cakkompakk kimondtam a tényt, de én ilyen vagyok... sokkal megerőltetőbb fél óráig sopánkodni, és aztán kinyögni, hogy "szívbeteg", mintha csak közölnéd, hogy "Ő szívbeteg volt." Legalább is szerintem így van... Nem szeretem a problémákat magam előtt taszajtgatni, amíg mondjuk a postásbácsi meg nem oldja helyettem, mert az az ééééééén dolgooooom!
Szóval... a lényeg az, hogy az egymásnak való panaszkodás helyett válasszuk a tök egyenes megoldásokat, oldjuk meg a problémáinkat (EGYEDÜL, ha mondom, ne nekem kelljen), pótoljuk az agyi hiányosságokat (tisztelet a kivételnek, írnám, de akkor mindenki kivételnek hiszi majd magát, hahaha). Nem azt mondom, hogy mostantól ne mondjunk ki semmit, ami nyomja a szívünket; egyszerűen ne úgy tegyük, hogy közben szemet hunyunk felette: akinek elmondjuk, annak is lehetnek problémái, sőt, lehet, hogy abban a pillanatban nagyobb gondokkal küszködik, mint mi, akinek mondjuk túl sok a leckéje (ezen a mostani állapotomban én is röhögni tudok, akkor meg minek hatalmas átéléssel megosztani velem?). Legyetek szívesek, figyeljetek oda másokra. Érdekes, hogy nekem sikerült eddig is, mégse vagyok földönkívüli.

Vége...

2009-10-17T16:54:00.002+02:00

Írnom kéne... de komédiát biztos nem fogok. R.I.P.
Sok minden változik. Reggel még a halálon gondolkodsz, este kiderül, hogy még ezelőtt meghalt. Vajon honnan tudtad? Hogy érezted meg, hogy pont erről van szó?
Fura dolog az emberi agy. Csak egyszer mind elpusztul.

Fujj...

2009-10-17T15:29:00.003+02:00

Éppen túl vagyok egy levélen, és a madarakat lesegetem az ablakból. Ezrével mentek el a ház felett fél perccel ezelőtt.
Tegnap sokat ültem a földön és most felfáztam, bár már kezdem megszokni az érzést, mert folyton ez van. A Réka-medical gyógykötést még nem alkalmaztam, de lehet, hogy nemsokára arra is sor kerül, mert borzasztóan fáj a hasam. Mármint arrafelé.
Au, au, au.
Én hülye, mindig mindenem fáj. Most mondjátok meg. Mindig nyafogok mindenért. Mindig kifogást keresek.
Mindig úgy teszek a blogíráskor, mintha nem lennék megelégedve magammal, pedig de. Csak próbálok nem megsérteni senkit, akinek a véleménye nem egyezik az enyémmel. Puff.
Auuuuuuhuhuu.... ez nagyon fájt.
Elvagyok. Viccből fáj a hasam. Nevessünk. Irigykedjünk, hogy milyen jó nekem; hogy csak viccből fáj. Parancsolgassunk nekem, mert kihasználható vagyok. Ne is foglalkozzunk vele, hogy ha hazudunk meg átverünk, akkor azt megjegyzem.
Régebben szoktam bizalomlistát készíteni, de már nem jó, mert már csak pár ember fér bele a bizalom fogalmába, és így nagyon unalmas dolog fontossági sorrendet tenni. Sőt, nem is lehet. Örülni kell annak az 5-6 embernek, mert úgyse lesz több, és reméljük, kevesebb se. Már.
Ebből egy szót se értettetek, igaz? Csak a magamnak beképzelt fájdalmamban beszéltem ám.
Zsuzsi tegnap elmemanipulációt hajtott végre. Tamy és a szobor. Én és a szendvics-aura. Arra kellett gondolnom, hogy húzzam össze, én szendvicsre gondoltam, és összehúzta magát.
Tehát: az aura szereti a szendvicset.
Ezt most úgy írtam, hogy véletlenül se értsétek, mert a szöveg így is korrekt és igaz. Aztán majd jön az érzés az emberek hasában (az enyém már több perce nem szólt hozzá a bloghoz), hogy "most rólam beszél? :O" hát ezt már döntse el, aki akarja. Én csak leírtam.
Suttymutty.

Újabb dal

2009-10-05T17:20:00.003+02:00

Maybe I will never be, who I was before
Maybe I don't even know her anymore
Maybe who I am today, ain't so far from yesterday
Can I find a way to be....
every part of me?

I don't wanna wait too long
To find out where I'm meant to belong...

Milyen dolog 15 évesnek lenni?
Egy lépés, hogy belásd, mi van körülötted, egy lépés, hogy fejlődj, hogy megértsd a világot... de főleg, hogy megértsd magadat.
Azt hiszem, én már értem, ki barát és ki ellenség, sőt, még saját magamban is el tudom dönteni, mi az. Vannak saját döntéseim, amiket meg tudok indokolni, és ami másnak sokszor eszébe se jut. De a nyitottsággal együtt jár a felelősség is. Mert már tudod, mi micsoda, és tudni fáj. Érted, mi miért olyan, amilyen, de egyszerűen tudomásul veszed: kénytelen vagy elfogadni, hogy soha nem fogod átérezni. Lehet, hogy írni akarsz, lehet, hogy kutakodni akarsz, minél többet megtudni érzésekről, az életről, de nem értheted, mert nem vagy abban a helyzetben.
"De gondolj bele, hogy azért csinálja, mert... - de akkor is baromság!" van egy szint, amivel az ember már nem tud azonosulni. Képtelen érteni, hogy erre másnak van oka. Még most is húzogatom a számat, hogy egyáltalán leírtam: "oka".
Én nem érzem magam szuperhősnek, akinek mindenkit meg kell mentenie. Nem érzem magam egy féregnek, akinek mindenki agyában kutakodnia kéne. Amit teszek, azt azért teszem, mert úgy gondolom, jónak lenni jó dolog. Legalábbis számomra. Én nem a testi élményeket gyűjtöm, mert úgy érzem, az nem jelent semmit... Olyan életet szeretnék, aminek a végén elmondhatom: megcsináltam, amit meg akartam. Ha pedig nem sikerül, akkor is megpróbáltam.
Nem azért érdekelnek az emberek, hogy rajtuk nevessek, vagy hogy bizonygassam, mennyivel szebb meg okosabb vagyok náluk, hanem mert úgy érzem, tudomást venni a másikról nem bűn, vagy valami gyalázat, hanem KELL. Mert ők emberek. Mint én. És ha már én kedves voltam, ha én segítettem nekik, akkor felőlem eszméljenek csak rá 50 év múlva, hogy "én soha nem köszöntem meg", mert én már mindent megtettem... És számomra ez jelent elégedettséget.
Tudom, érzékeny természetű vagyok, de ezzel csak azt érem el, hogy azon is percekig tudok mosolyogni, ha egy néninek átadtam a helyem a buszon. De meg vagyok elégedve magammal, és tudom, hogy évek múlva is az leszek, még akkor is, ha a célomat soha nem érem el. Szeretném tudni, sikerülhet-e, de nem tudok belesni a jövőbe, és nem is zavar. Mert ott és akkor fogok dönteni, mikor kell - és majd eldől, jól tettem-e vagy rosszul.

Napsugár

2009-09-24T17:11:00.003+02:00

Van, hogy nem teheted meg, hogy egy írás alján lábjegyzetekbe foglald, az elvonatkoztatott történetedben mi mit szimbolizál, milyen érzést, milyen érzelmet akar megtestesíteni az olvasók számára.

Nem megmagyarázni kell nekik: meg kell értetni velük.

Hannah Montana

2009-09-16T19:42:00.004+02:00

Hannah Montana... az énekesnő nevét mondhatjuk, hogy tulajdonképpen a fél világ ismeri, és hallotta már a dalait. Sőt, az is biztos, hogy ezek egyáltalán nem rosszak, eltekintve a pletykáktól és egyéb (még számomra is) idegesítő dolgoktól.
A számaival csak egy gond van: a Hannah-számok többségének nincs tartalma, arról szólnak, milyen jó sztárnak lenni ilyen fiatalon, de van nehéz oldala is, ha mindenki tudja a neved - ennek ellenére megveheted a legdrágább rózsaszín táskát, mert mindent az ujjad köré csavarhatsz. Ez valahogy számomra... gyerekes. Úgy értem, ez a sztármánia, a rózsaszínbe öltözés, meg minden ilyesmi. Lehet, hogy ő ezen a szinten van, ami eléggé szomorú volna, de hogy a rajongói többsége (figyelem, általánosítok) igen, az több, mint valószínű. Ellenben lássuk a Miley-számokat: itt olyan dolgokról énekel, amiket egy velekorú lány nem nagyon ismerhet (mint az élet, a remény, a harc az igazságért), félreértés ne essék, én sem. Vegyük példának a The Climb-ot, vagy pedig a Hannah Montanás Make Some Noise-ot (ez az egyetlen kivétele a HM számoknak). Utóbbiban arról énekel, hogy mindenkiben van valami érték, amit meg tud mutatni a világnak, még a többi HM szám azt sugallja: "hé, nézzétek, milyen menő a cipőm és flitteres a rucim, tudom, hogy én vagyok a példaképetek, én, a menő rocksztár!".
Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ezek gúnyolnak.
Jó, vegyük akkor a Hannah Montana sorozatot, vagy a Hannah Montana The Movie-t. Miley egy 14 éves lány, aki félig szöszi sztár, félig meg teljesen átlagos. Elképzelhetetlen trauma lehet átállni egyikről másikra, arról nem is beszélve, hogy annyit kell hazudni és csalni, hogy a végén már belefulladsz a hazugságaidba.
Állítólag a sorozaton lehet nevetni, de én nem nagyon szoktam. Az, hogy Miley hazudik és ezért pácba kerül... szerintem szörnyű (ne haragudjatok, nem bírom a hazudós embereket). És ha meggondoljuk, végtére is az egész élete egy hazugság, mert átlagosként hazudik Hannah-ról, Hannah-ként pedig az átlagos önmagáról.
Hazudik, hazudik és hazudik. Kérdem én: mi ezen vicces?
A Hannah Montana The Movie-t én láttam, és azt kell, hogy mondjam, az jó. Miley-nak döntenie kell, hogy megtartsa-e titkát vagy sem, de nem tud lemondani egyik "életéről" sem, így csak azokkal osztja meg kettősségét, akiket alkalmasnak lát rá.
Megjegyzés: itt nem hazudik, tehát többek szerint nem is vicces.
Az angliai körútját nézve a TV-ben egy kislány megkérdezte tőle, hogy "milyen érzés parókát hordani?", erre ő azt felelte, hogy kényelmetlen. Nekem azt kell mondanom, hogy ezzel viszont már önmagának hazudik. Szerintem ő egy báb, akinek azt a szőke parókát viselnie kell, és ha lehetőségem lenne kérdezni tőle valamit, ez lenne: "miért nem bírod még mindig levenni? miért kell a színjáték?".
Szerintem Hannah Montana Miley kislány-énje, amit azért ilyen nyilvánosan mutogatni 15-16 évesen kellemetlen, miközben már a "példakép" a meztelen fotóit terjeszti az interneten. Legyen ő Miley, akinek lett, és folytassa úgy, hogy az emberek megérthessék, és ne érezzék, hogy lenézi őket a Disney-lóról, így sokkal több ember... hát, ha nem is imádná, de mindenképpen tisztelné őt.

A legjobb sorok

2009-09-13T00:08:00.003+02:00

"Ne add fel! Addig csak keresd a legszebb gyémántot,
Amit a szíved valaha is látott.
Ha megvan, szorítsd jól,
Hiszen lehet, hogy ez az a kincs, amiről az élet szól."

Első sulis bejegyzés

2009-09-04T22:20:00.005+02:00

Sziasztok! Íme, elkezdődött a szeptember, én pedig szembesültem a ténnyel, hogy nyáron kb. nem csináltam semmit. De azt nagyon, sőt, kitűnően!
Nem igazság, hogy nem tudjuk elkezdeni azt a szerencsétlen filmet. Már megvan minden, még a hangok is, amit külön kellett felvenni. Valahogy mindenki roskadozik, mint fagyi a 30 fokban, és semmi kedve ahhoz se, hogy megmoccanjon.
Az évnyitó egészen elfogadható volt, bár fura, hogy nem látom a régi arcokat. A matrózblúz (9.-től a lányoknál kötelező ünnepi viselet) nagyon vastag és nagyon műanyag, de a jó oldala, hogy istenigazából dögmeleg. Tehát aki az évnyitóra elfelejtett matrózblúzt hozni, szabályosan megfagyott, mi meg ott dőzsöltünk a kabáttal is felérő, majdnem fröccsöntött öltözékkel.
Az iskolában kiderült, hogy minden baromi nehéz lesz, és hogy semmiben nem fognak nekünk segíteni, mert már nagyok vagyunk, és magunktól is el kell, hogy intézzük. Olyan fura nagynak lenni, mikor egy éve még kicsi voltam... Új ez nekem, sose voltam nagy.
Az órarend... mi tagadás, pocsék lett, bár mindenképp ugyanannyi óránk lenne egy héten, szóval sok választási lehetőségünk nem lett volna. Az új tanárok többsége azért rendes, a régiek meg jó, hogy megmaradtak, már csak úgy megszokásból is (az ember legalább tudja, mit kérnek számon tőle).
Na, vihar van, úgyhogy távozom, meg kell még egy szám, úgyhogy azt megpróbálom leszedni.

Cigi és felmelegedések

2009-08-30T21:44:00.006+02:00

Az egyik oldalon fel voltak sorolva az érvek, miért rossz dohányozni, és miért kell feltétlenül, azon nyomban leszokni róla mindenkinek.
Mindenki állandóan a cigarettára panaszkodik, de én nem értem, mi oka rá. Aki úgy véli, a cigaretta rossz neki, az vagy soha nem gyújtott rá, vagy már leszokott róla. Aki viszont legyint, mert nem érdekli, az vélhetően direkt csinálja. Miért is? Mert ő dohányozni akar.
Engem nem zavarnak a dohányzó emberek, sőt, nem értem, másokat miért annyira. Egy olyan ember, aki nincs magánál, nem veszélyesebb rám nézve, mint egy dohányzó józan?
Aztán a másik meg a globális felmelegedés eszméje, amit mindenhol viszontlátok. Én nem nagyon hiszek az ilyesmiben (szerintem a jégkorszak utáni visszahúzódás zajlik, amit nem az emberiség idézett elő, hanem a természet). Világméretű projectekben taglalják, hogy mennyire fontos takarékoskodni, de én már rájöttem, hogy csak hajszálnyi különbségek vannak a takarékos és a rendes élet között, olyan hajszálnyiak, amik nem tudják megváltani a világot és megváltoztatni annak eleve befolyásolhatatlan ökoszisztémáját.

U. I.: Én tudom a legjobb módszert a cigifüggőség kezelésére: nem gyújtok rá :D

Mr. Bad visszatér

2009-08-24T22:50:00.003+02:00

El se indult, de mindegy, írok ide valami hülyeséget.
***SPOILER***
Mr. Bad krokodil képében reinkarnálódott, hogy elpusztítsa az elnököt és bosszút álljon Seanon, aki megölte őt. Ezért fogta, és megzabálta Dorát, aki közben mit sem sejtve számítógépezett, és MSN-en kezdte fenyegetni az elnököt, hogy adja oda a lányát, akivel Dora már beszélt egy ideje, de nem tudják, most hol lehet.
Eközben kiderült, hogy Sean nem is Dora, hanem Sean Sean, Dora pedig Dora, a forgatókönyvíró. Így Mr. Bad olyan undorítónak találja Dorát, hogy ki is köpi, annak ellenére, hogy Aragorn már 40 ütésre használható tárgyat széttört a fején hasztalanul. Miután kiköpte, a krokodil újra megkísérelte megzabálni Dorát, ám hirtelen a semmiből felbukkant Dzsordzso, aki útját állta a szörnyetegnek, a nyakába akasztott egy virágfüzért, és elkezdett vele táncolni. Mr. Bad nem értette, mi ez a borzalom, de semmiképp nem akart kérni belőle, ezért menekülőre fogta a dolgot.
Dzsordzsot Dora vidáman fogadta, mert már régen nem beszéltek, és meg volt rá sértődve, amiért az ő ötletére húzták le a vécén. A történet végén, mikor vidáman vacsoráznak, felbukkan Loui is, akinek rózsaszín a feje, mert arcpakolást hord.

Fegyver

2009-08-22T22:49:00.003+02:00

Megvannak. Tök jók. Majd küldök linket Tamynak, ha feljön msn-re.

Hajnali egy

2009-08-22T00:58:00.003+02:00

Mivel még egy picit várnom kell a lefekvéssel, teszek ide egy rövidke megállapítást: ma egészen megleptem magam. Azt hittem, nem tudok vignettát csinálni az echorion.gp-n, de be kellett látnom, hogy nincs igazam. Itt vannak a legolasos vignetták: [KATTINTS]
Foggalmam sincs, hogy hogy csináltam, de valahogy igen. Mindenesetre a dolog végterméke tetszik. Na megyek mára, és holnap csak este jövök, mert veszünk pisztolyt.

Fogalmak és jelentésük

2009-08-20T13:11:00.004+02:00

Ezt a blogbejegyzést nem muszáj ám elolvasnia senkinek, aki sértődékeny lelkivilágú!
Azon gondolkodtam, hogy az emberek milyen alapon ítélkeznek felettem. Rá kellett, hogy jöjjek: semmilyen. Hozzámvágnak mindent, ami az eszükbe jut (megjegyzem, hogy a többség ezenfelül magából indul ki, tehát ami az eszükbe jut, az szinte a magukról alkotott , de kimondatlan véleményük), és ami rám soha nem volt igaz. Ilyenkor az ember töprengésbe esik, hogy mégis hogy jutott annak a valakinek ez eszébe, és kezd abba a hitbe keveredni, hogy ő maga mutatja ezt.
Hálistennek van annyi önkritikám, hogy rögtön lebeszéljem magam erről, de a gondolat életre kel, és erővel kell kikergetnem a fejemből, annyira könnyen benne ragad. Nincs, amit jobban utálok az előítéleteknél, főleg, mert ha valaki ilyet állít rólam, akkor nem ismer.
És ha nem ismer, nincs joga bármit is állítani rólam, nem?
Jó, ez egy kicsit csavarodottra sikerült, de a lényeg benne van. Én vagy azt mondom az emberekre, amilyennek látom őket (kritikának is nevezik a tudatosítás ezen formáját), vagy viccelődöm. Aki Mary Sue-nak, vagyis az élete központi alakjának tartja magát, mert nem tudja pontosan megítélni, milyen, az természetesen a kritikán meg fog sértődni, esetleg a viccet veszi sértésnek.
Na most erről megint nem én tehetek, sőt, ha jobban megnézzük, tulajdonképpen senki az égadta egy világon, hiszen ha valakiben megvan a hajlam ilyesmire, akkor azt nem tudja kiölni magából, nem tud orbitális változásokon keresztülmenni a személyisége. Én mindenesetre emiatt nem hibáztatok senkit, és ki sem figurázom, hiszen a macskán se nevetek, mert nem tud ugatni. És a macskát nem kezdem el sajnálni sem ezért, ez a következő téma.
Engem ne sajnáljon senki, szoktam volt mondani, mert a sajnálat egy... hogy fogalmazzak, kényelmes dolog. Nézel mondjuk egy éhezőt, és sajnálod, de még véletlenül se adnál neki pénzt emiatt, hogy vegyen magának ételt, mert a sajnálat nem fordítható tettekre. Az az empátia (=együttérzés). Vagy sajnálsz valamit, vagy teszel az ellen, hogy sajnálni kelljen, utóbbi sajnos kellemetlenebb következményekkel jár, de bejöhet, viszont azzal, hogy sajnálkozol, nem történik semmi.
Ha valakit azért sajnálsz, mert hülye, te biztosan okosabb vagy, tehát el tudnád neki magyarázni, hogy mi a problémád, ebből megértené, és akkor nem kéne sajnálnod.
Ha magadat sajnálod, akkor az igaz, hogy kényelmesebb, mintha tennél valamit, de az önsajnálat semmire sem vezethet, ha nem teszel valamit ellene (arról nem is beszélve, hogy a magamfajta embereknek is meg lesz rólad a véleményük).

Az együttérzést mint fogalmat csak alig néhány ember ismeri sajnos, mivel a többség már az önsajnálatban fuldokol, és azzal keveri össze. Az együttérzés nem egyenlő a jópofizással, az amiatti kedveskedéssel sem, mert valakinek több a pénze vagy jobbak a barátai. Az empátia egy valóságos érzés, ami a lelkiismereted oldalán áll, és ami erőlködés nélkül beindul, ha szükség van rá - mondhatjuk, hogy ez egyezik meg a szívvel.

A lelkiismeret egy ösztön, ami belülről jön hívás nélkül, és ami még akkor is mardos, mikor te meg se tudod magyarázni az okát - vagy nem akarod bevallani magadnak a hibádat. Nincs okod aggodalomra, mert egy idő után úgyis rávezet téged, és képes vagy megbánni azt, amit tettél.

A kibeszélés egy rossz dolog, amit csak azok csinálnak, akik igazán hajlamosak rá, viszont ennek teljes ellentettje az egyenesség, amit én kritikában szoktam felmutatni a beszélgetések során, ez pedig a diplomatikusság, vagyis a mások szerinti "össze-vissza beszédem", ami arra való, hogy elmagyarázzam, mi a problémám, és ne köpjek a szemükbe csúnya szavakat, aminek nincs értelme, vagy ne küldjem el őket melegebb tájakra annak ellenére, hogy a nyelvemen az van, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy bárkit is megbántsak.
Abban munkám van, hogy az embereket ne sértsem meg, és ha ők nem veszik figyelembe, hogy micsoda igyekezetem van abban, hogy türtőztetem magam és nem mondom ki az első szót, ami eszembe jut (és ha leírnám, a fele csillagokból állna), sőt, ehelyett "össze-vissza beszélek", akkor lehetőleg ne lepődjenek meg azon, hogy én vagyok megsértődve (eleve sértődékeny vagyok). Én vettem a fáradtságot és igyekeztem, ők viszont nem tették, ami nagyon nem esik jól.

A bocsánatkérés egy olyan dolog, mikor valamit nem szántszándékkal, hanem véletlenül csinálsz, és ez esetleg másnak rosszul esik. Lehet ez akkor, ha olyat mondasz, amit nem kéne, vagy csak egyszerűen nekikmész a folyosón valakinek, és véletlenül fájdalmat okozol neki. Ezért nem vagyok én hajlamos a bocsánatkérésre, mert úgy gondolom, hogy amit mondok, az az én véleményem, és ez akkor se lesz más, ha az illető dühös rám vagy megsértődik. Nem szoktam sokszor mondani, csak akkor, ha belátom a hibámat, és nem tartom magam hozzá fafejűnek, hogy megállapítsam, hibáztam-e vagy sem (hiszen ki ismer engem jobban, mint én magam?).

Azok után, hogy ezt a litániát leírtam arról, mi a véleményem a fogalmakról, remélem hatottam rátok valamit. Nem szeretném, ha megint a nem létező köztes értelmeket idézgetnék, mert utálom, ha kiforgatják a szavaimat, mikor egy szóval sem mondtam, amit állítólag igen.
Nem ért engem a fene sem, de jó így.

Napsugár, süss ki már!

2009-08-11T13:53:00.005+02:00

Ma nem kezdődött valami jól a napom, mert már elve hülyeséget álmodtam. Lassan megszokhatnám, hogy mindig a suli van benne. Mindegy, lassan viszontlátom... Csodás. Ma 100%-ig borúlátó vagyok, tehát amint valaki szembejön, meg kell kérdeznem, hogy hogy mer pont velem szembejönni, és ilyesmi. Egyszerűbb lesz, ha olvasok meg írok, mielőtt tényleg megölök valakit.

RTL KLUB filmelőzetes:
Egy kémet sokan akarnak holtan látni, de akkor lesz profi, ha a családjától kell megvédenie magát.
Szegény Seannak nagyon szar lehet.

Ja, és a G. I. Jane című filmben, ami 12.-én fog menni szerepel Viggo Mortensen is. Háhá. Legközelebb militarista filmeket fogunk forgatni.
Ja, tényleg, a fegyverek... üzenem Tamynak és Zsuzsinak, hogy valószínűleg 22.-én megyünk arra, ahol lehet játékfegyvert kapni, szóval majd szemfüles leszek. Na megyek írni a másik blogba is, pápá.

Tegnap

2009-08-11T13:47:00.004+02:00

Tegnap szőnyeget pucoltunk meg rendeltünk pizzát, amin sok volt a sajt, és ezért majdnem belehaltam. Egyébként veszekedtem, olvastam, ilyesmi, és valamiért nem akart igazam lenni. Valamiért eszembe jutott, amikor mentünk valahová:

*MEEeEEeE*
- :| MI VOLT EZ?!
- ...csak egy kecske.
- Csak...

Kecske a városban, amit kertben tartanak. Tök természetes.

Ezer éve nem rajzoltam...

2009-08-09T22:33:00.003+02:00

Eldöntöttem, hogy ha sikerül rajzolnom valamit, akkor majd felteszem ide. Most viszont megyek rajzolgatni. Majd bővítem a blogot, ha lesz valami alkotás.
Lett is (nagyobb képért katt):

Aragorn&Legolas??

2009-08-06T18:09:00.012+02:00

Hát egen, ez jó kis téma, ugyanis nemrégiben vettem fel cserének egy tünde rajzokkal foglalkozó oldalt. Megsasoltam a képeket, különlegesen szépek és tényleg tetszettek, csak azt az egyet nem értem, hogy a fél interneten miért azt kell látnom, ahogy Aragorn és Legolas nyalja-falja egymást! Nem azzal van a gond, hogy ezt felrakják, mert tényleg van művészeti értéke, és ha becsukom a fél szemem és nem gondolok arra, hogy Aragorn a kedvencem és nem buzi, akkor tényleg totálisan tudom értékelni az ilyen rajzokat is, ahogy pl. a rajzolt Arweneken is elcsodálkozom, milyen szépek.
De miért pont ARAGORN és LEGOLAS?!
És egyébként is, miért ez a fő téma az egész neten a rajzművészek körében? A homoszexualitás egyfajta ihletettséget ad? XD Én nem érthetek ehhez, mert soha nem fektetném össze Aragornt Legolassal.
Úgyhogy ez nekem sok... Számomra még a Legolas&Gollam téma is megfelelőbb ENNÉL. Vá.
Szóval mondom, nem azért írtam le ezt, mert az, hogy Legolas és Aragorn egy művészi rajzon csókolózna, művészeti érzékeimet úgy piszkálná. De minden egyéb érzékemet igen, ugyanis nem értem, milyen alapon ez a téma, pedig millió helyen az.
Azt hiszem, ez megoldhatatlan rejtély marad.

Vicces(?) videók

2009-08-04T18:37:00.003+02:00

Az amerika legviccesebb home videói című műsort én ki nem állhatom... mindig az ment reggelente, mielőtt iskolába mentem, de valami förtelmesen idegesítő. Mindenkit beégetnek és mindenki összetöri magát vagy halálra rémül... most komolyan, nekem ezen nevetnem kéne? A reklám szövege az, hogy "a legjobb öröm a káröröm"... Az egyetlen kár, hogy én kárörömöt nem tudok magamból kipréselni. Az elágnál lévő hajléktalan bácsin se kapok röhögőgörcsöt, de sírva se fakadok. Egyikre se lenne okom, mert nem ismerem, és nem tudom, milyen ember.

Kép

2009-08-04T00:19:00.005+02:00

Éppen South Parkot nézek, és megcsináltuk a saját figuránkat is belőle. Tamynak külön gyűjteménye lett, majd Zsuzsi kitalálja, ki kicsoda.

Vélemény...

2009-08-03T13:34:00.006+02:00

Egy ideje szeretném megmondani a véleményemet valamiről, ami piszkálja a csőröm, és felőlem már olvassa el az, aki akarja, sértődjön halálra, ha úgy tetszik neki, de nincs kedvem már ezzel többet foglalkozni. Úgyis fel fogja magát húzni rajta és tudomisén, mert a véleményemre senki sem kíváncsi, és amúgy is milyen jogon mondom meg én, milyen a jó portálszerkesztő.
Helyette elmondom, én milyen vagyok.
- nem szidhatok senkit nagy betűkkel, káromkodva
- nem közösíthetek ki senkit, mert nem érdekli, ami engem esetleg igen... elő szokott fordulni, hogy másnak más a véleménye, és én szívesen meghallgatom, még építő is lehet a kritika
- nem adhatom jelét annak, hogy felhúztak. Erre való a blog, mert azt kevesebben olvassák, és oda kiadhatod
- nem érhetem el, hogy mások megsajnáljanak. Nem tehetem meg, mert akkor oda a tekintélyem.

Azt mondják, úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy ők bánjanak veled. Úgy érzem, én ezen az elven működöm, még ha vissza se kapom azt soha, amit annak adok, akin úgy látom, megérdemli. Tudom, ez sokakat minősít, de akkor is.
Ha ezzel a bejegyzéssel megsértettem valakit, mégegyszer elnézését kérem. Szerintem amit írtam, az megfelelően kíméletes volt, és tényleg nem akarok vele mindenkit összetörni. Csak elmondtam, én hogy csinálnám/csinálom, és köszi, hogy elolvastad.

Álmok

2009-08-03T12:08:00.007+02:00

Bementünk a suliba még augusztus végén, mert volt valami foglalkozás, amire a Brigi járt meg asszem a Móni, valami különóra, és mi is beültünk sutyiban Tamyval meg Zsuzsival. A tanár kb. olyan volt mint M. Zs., és azt hittük, hogy nem veszi észre, hogy benn vagyunk, de kérdezgetett és mi nem tudtunk semmit. Aztán azt mondta nekem, hogy megjegyzi az arcomat.
Szeptemberben mentünk a suliba és két honismerettanárt is kaptunk, annyi honismeretet kellett tanulnunk. Az egyikre beültem, megint ugyanaz a tanár. És direkt németül kérdezett, hogy ne értsem, és megint egyest adhasson.
Aztán beültem a másik honismeretre, ott egy tök jófej pasas volt a tanár, erre mondja, hogy megnézzük, hogy ki mit tud, és ő is németül kérdezett, és erre felébredtem.
Közben van egy olyan emlékem, hogy volt valami Hannah Montana turné, meg repülőgép, meg esett az eső és én lesétáltam az utca másik végére (nem arra, amerről jönni szoktam) és sírtam.

A mostani álmom meg az volt, hogy felkeltem egy házban, még hálóingben voltam. Erre kiderült, hogy az a suli, és nyitott ajtónál tart éppen órát a matektanárom. Csodálkoztam, miért tart órát, mikor szeptember elsején 8 órakor kezdődik az évnyitó és csak utána tartanak órát a tanárok. Kiderült, hogy a tanárral szomszédos teremben van az osztályfőnököm meg az osztály, és én meg megszeppentem, mert egyrészt nem akartam bemenni hálóingben és éhes is voltam, másrészt meg lassan 8 óra, és nekem addig be kell érnem a suliba. Tehát telefonáltam, hazamentem, de nem tudtam elindulni valamiért otthonról, és sírtam, hogy el fogunk késni, mert egy óra, míg odaérünk, és már fél kilenc van.
A másik fele az álmomnak az volt, hogy Tamy panelben lakott, és mi elmentünk hozzá, de én féltem a lifttől, és nem mertem felmenni. Ott volt a Móni is, és ő már csomószor járt ott, és ő mutatta az utat. És akkor felmentünk, mert Tamyék lakása baromi magasan volt, és akkor ott járt a Brigi is de nem emlékszem, ki mit csinált és miért. Brigi el akart menni, mert ő ment suliba, vagy mert megsértettük, és én pedig utánaszaladtam, de aztán nem tudom, mi történt.

Regény az unalom küszöbén

2009-07-31T17:36:00.009+02:00

Az élet tele van tényekkel, például nem minden nap süt a nap, de attól még lehet k*rva meleg. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy meeeeeeeeeegsülöööööööööööööööök. Mivel azonban mindenki majdnem megsül, inkább írok valami izgalmasabbról. Tamy mondta nekem, hogy nem tudott aludni sokáig, és velem is volt már ilyen, de sosem került szóba, hogy részletesen elmeséljem neki, ezért jobb, ha ide írom le:
Úgy kezdődött az egész, hogy késő este még bekapcsoltam a tévét, hogy egy agyfurkálós műsort nézzek, ami arról szólt, hogy a különleges képességű, tehát talentum gyerekek hogyan fejlődnek. Na, hát nekem az első problémám ezzel az volt, hogy annyira pampolják nekik a dolgot, hogy képesek a szülők olyan lépéseket tenni, amiknek nincs semmi értelme, például magániskolába járatni a gyereket, vagy 10 évesen az egyetem levelezőjére küldeni. Nem értettem pontosan, ez mire jó, merthogy a sulimba is elit képességű gyerekek járnak, és nem hiszem, hogy el tudják veszíteni a tehetségüket a dolgokban csak azért, mert velükkorú gyerekek között ülnek egy padban... na és akkor mi van? Megvan a közösségérzetük, és tudnak majd boldogulni az életben, mert ha a magániskolába járatott, vagy otthon taníttatott gyerekek felnőnek és dolgozniuk kell, akkor stresszként is bejöhet az, hogy nem szokták meg a hangzavart, azt, hogy mennyi idegen és főleg MÁS ember van körülöttük...
És volt ott egy fiú, aki velem egykorú lehetett kb. és író volt. Na, azt hiszem, ez tett be nekem, ugyanis kiderült, hogy a regényeit az anyja írta az ő nevén, aki nyelvész. Na kössz, más tollával ékeskedni. Persze én nem várhatok segítséget ezen a téren, mert anyu reál szakos. De éppen ez az, hogy nem is akarok! Hülyeség! Nem tudnék annak a tudatában élni, hogy attól vagyok híres, amin más dolgozott gőzerővel.
Eleve ne csináljon meg nekem senki semmit.
Szóval ez volt az, ami a legjobban idegesített, és amitől minden bajom lett hirtelen. Azt hiszem, azt emberek mindent túlbonyolítanak, de fogalmam sincs, mi okuk van erre.
Mindegy, az alvásnál tartottunk. Szóval már a szüleim is aludtak meg minden, és én pedig feküdtem (hol melegem volt, hol fáztam, attól függően, hol fedett takaró, de természetesen ideális állapot nem létezett...) és próbáltam gondolni valami olyasmire, amitől elalszom. Már számoltam birkákat, mittudomén, mikor sikerült valami alvásfélét produkálni, de érdekes módon.
Az első, amit észrevettem, hogy nem tudom kinyitni a szemem, mert leragadt, de viszont minden lélegzetvételemet tisztán hallottam és éreztem a takaró érintését is a lábamon meg minden. Így fetrengtem egy ideig, mikor rájöttem, hogy az ágyamon egy kétcentis bogár rohangál. Jó, sikítófrászt kaptam, megfogtuk a bogarat, visszafeküdtem.
Az idő viszont ilyen állapotban gyorsabban telt, mert mikor feltéptem a szemem, már világosodott az ablakon túl. Úgyhogy néztem a napfelkeltét, szép volt az. Aztán egy idő után valahogy elaludtam, és arra ébredtem, hogy zajlik a lomtalanítás, és ugye mindenki pakolászott meg csattantak a dolgok.

Nem tudom...

2009-07-30T00:44:00.004+02:00

Őszintén nem tudom, mit írjak, mert még mindig a novellám és a verseny hatása alatt állok... igazából egyfolytában azon jár az eszem, hogy mi történt volna, ha várom, hogy vége legyen, és... á, mindegy, majd elmagyarázom.
Szóval Tamy mesélte, hogy ő is tud feküdni és nem aludni. Egyszer én is csináltam, mikor írni akartam... mikor lélekben evett az irigység, én meg azt bizonygattam, hogy ez mekkora butaság, mert ha valamit te csinálsz meg, az sokkal nagyobb lelkierőt ad, mintha más csinálná helyetted.
Az nagyon fontos.
Nagyon nincs kedvem emberekkel koketálni... egyébként is késő van. Szegény embereket levakartam magamról, pedig csak megint ideges lettem, hogy mi lett volna, ha... de talán most a véletlen az én kezemre dolgozott. És különben is, kit érdekel a "ha"?
Ha megtörtént, megtörtént. Nem tudsz mit tenni ellene.

Horror....

2009-07-30T00:32:00.003+02:00

Képzeld el, mikor hirtelen a fények elhalványulnak.
Képzeld, hogy a lámpák halvány fénye vörösbe vonja a szobát, és néhány villanással adják a tudtodra, hogy nem vagy valami jó helyen.
Képzeld el, milyen, mikor szorongat az aggodalom. Tudod, hogy el fog menni az áram, de csak halványulnak a lámpák, és nem tudhatod, mikor történik meg.
És akkor elmegy, pont a legrosszabbkor. Te a sötétben ragadsz, és kapkodsz, hogy láss valamit...
de...
nem lenne jobb, ha nem látnál? Merthogy így minden ijesztő, a lámpa alig világít, és végülis... az is kialudhat....

Nappali

2009-07-24T14:14:00.003+02:00

Most éppenséggel a nappaliban ülök vagy fekszem. Kintről hallatszik valami zene, de egyébként örülök, hogy itt lehetek. Hűvös van.
Gondolkodtam, és megint valahogy úgy érzem magam, mint akin ülnek. Pedig semmi okom rá. Azt hittem, az alvás segít, de támadtak a szúnyogok meg a vihar, és alig aludtam egy szemhunyásnyit. Arról nem is beszélve, hogy előjött reggel az allergiám, és fújkálhattam az orromat. Kifejezetten kellemes érzés, mit ne mondjak... úgy éreztem magam, mintha sírtam volna éjjel. Emészt a lelkiismeret egy dolog miatt, pedig semmi okom nincs rá, és nem is értem, miért bánt még mindig. De ahogy ismerősöm mondta: "már megtörtént, így nem tudsz tenni semmit."
Hagynom kéne, hogy feldolgozzam a dolgot, de képtelen vagyok. Elfáradtam, bár az iskolához képest ez a fáradság abszolút semmi.
Na, blogolok egy kicsit (sokat) a másik blogon. Az MSN-en ebuddyzok, mert a szobámban nincs net - ne kérdezzétek, én magam se tudom, miért.

Vihar, megint?!

2009-07-24T00:50:00.004+02:00

Tamy, megkaptam ám a blogban az üzenetet, és köszi! Majd még beszélünk, mert akarok mondani néhány fontos dolgot, de mindjárt elküldenek aludni, és mindennek vége.
Na szóval, csak annyit, hogy megalakult az "Az írói képzelet szárnyán" című nem publikus blogom, és majd meghívogatom, akit meg szeretnék rá. De ez majd ma lesz, vagyis holnap, vagyis most rohannom kell, mert megesznek, és egyébként is kezdek megfagyni, mert feltámadt a szél.
Na, jó alvást mindenkinek! Ádíjósz!

Írói skizofrénia

2009-07-20T14:19:00.003+02:00

Na igen, öhm. Szeretném tudatosítani az emberekben, hogy biztosak lehetnek benne, kattant vagyok. Tudom, most több százan örömittasan ugranak fel, és tapsikolni és kiabálni kezdenek örömükben. Vagy mégsem? Akkor most fognak.
Tehát az írói skizofrénia részemből abból áll, hogy van vagy 150 képzeletbeli szereplő, akiket most nem fogok felsorolni, és akik mindig CSINÁLNAK valamit. Na persze ne gondoljunk rosszat, de minden cselekedetemhez van hozzáfűznivalójuk, és néha én magam játszom el őket a tevékenységeim közben.
Néhány szereplő: Eldarion, Emíriel, Aragorn, Arwen, Elladan, Lizon, Elrohir, Legolas, Gimli, Trufa és Pippin, Elanor, Lothíriel, Deoron, Éowyn, Faramir, Éomer, Elfwine, Silivrien, Donolien, Dalnok, és még sokan mások...
2 ember talán megért, sokat úgyse várok, de nem baj. Azért büszke vagyok rá, hogy ennyi hülyeség kavarog a fejemben.

Naplóbejegyzések a viharból

2009-07-19T12:21:00.004+02:00

"2009. 07. 18. asszem
Hirtelen csapott le a vihar, és mint Bradnek a novellaversenyi pályamunkámban, nekem is az ablakhoz kell bújnom, hogy lássak valamit. Ettől függetlenül nem látok, és kezd zenehiányom lenni, még jó, hogy néhány cuccom működik.

telefon
MP3
digitális fényképező

A telefon világít, ez részéről plusszpont, és hangosan zenél, meg van rajta wap, amivel utána tudtam nézni egy kritika befejezésének.
Ha itt világos van, valaki eléggé rosszul tájékozott. Hopp, most világos lett (az ablak előtt villámlott -.-).
Folytatom a gondolatmenetem: az MP3 nem világít, de én meg félek a sötétben, úgyhogy arra kell - kis lefekvés előtti bátorítás. Úgyhogy azzal még nem merek babrálni.
A digitális fényképező télleg rossz. Tamy, Zsuzsi, bocsi, de ezzel nem fogunk tudni felvenni. Nem akar kamerázni, ha merülni kezd benne az elem.
Szóval olvasni tuti nem fogok, mert... hm. De, mégis. De nem olvasni. (...)
Ja, és még valami:
1) a családomban csak nekem nincs világítóeszközöm
2) úgy elment az áram, hogy amíg ki nem jönnek megjavítani (ami valószínűleg holnap lesz), addig sötétben maradunk. És a sötétben jönnek a bogarak."

"2009. 07. 18. 23:59
Nagyon sötét van, én meg annak a tudatában, hogy a sötétben jönnek a bogarak, eléggé félek a... JAJ, de sötét lett! Jajajajajajaj... Az abszolút vaksötét szellemében most csinálok valamit, igaz Andrew?
Ha nem jövök, meghaltam.
Uff."

Idézetek

2009-07-17T22:34:00.004+02:00

"Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája."
Edgar Lawrence Doctorow

"-szerintem én skizofrén vagyok
de engem nem fogad el a társadalom
- én igen XD
- akkor téged se"

Here I am..

2009-07-17T00:02:00.006+02:00

Ez a zene... kifejezi, ahogy én éreztem éppen. Hogy nekem hivatásom van. Hogy írnom kell. És megteszem :) Küzdeni fogok... a végső célért. Mert küzdeni kell, különben nem érsz el soha semmit. Szóval szeretném még a reménytelenségtől hebegő emo-knak is mondani, hogy most fogjuk meg egymás kezét, és tényleg, komolyan valósítsuk meg az álmainkat. Törekedjünk a szépre, a jóra, és tűzzünk ki célt, hogy örülhessünk, ha elértük. Én nem akarok bántani többet senkit. Segíteni szeretnék.
Segítsünk egymásnak...
mert ez egy új nap.
Egy új világ.
És ha eljön az új nap, az emberek is megújulnak.
És én szeretném, ha megértenénk egymást, és mindenki küzdene, és nem adná fel, soha. Én szívesen segítek ebben, csak engedjétek.

Tamynak újfent

2009-07-15T01:02:00.004+02:00

Tamy, lehet, hogy ijesztően hangzik (megnyugtatlak, még számomra is), de megírtam a forgatókönyvet. Legalábbis az eseményeket részletesen, úgyhogy ha legközelebb találkozunk, akkor betűről betűre átbeszéljük, oké?
10 "jelenet" van, vagyis egység.. hát nem tudom, mit tekintek annak, de tudod, mint a filmekben, más helyszín vagy más cselekmény valami fordulat miatt. Szóval szerintem baromi jó lesz, főleg, ha még felvenni is jól sikerül, mert akkor már komolyan nagyon jó. És van ötletem a szövegekre is, de azt már tényleg úgy érdemes kitalálni, ha mind ott vagyunk, de már azt is tudom, kb. mit kéne mondaniuk. Szóval majd ha leszel, átbeszéljük.
Üdv!

Love and Devotion

2009-07-13T19:38:00.004+02:00

Ez a szám olyan szép... Nagyon jólesik hallgatni, majd valamikor megmutatom.
A véletlenek kísérnek engem, de a hazugság is hasznos dolog, bármilyen hihetetlen. Sajnos nem mondhatok példát, de megnyugtatok mindenkit: hazudni csak annak és csakis nyomós okkal kell, aki ok nélkül képes neked hazudni.
Aztán álságosnak is kell lenni. Többet nem tudok most írni, sok a dolog.

Tamynak

2009-07-06T20:06:00.003+02:00

Üzenet a távoli jövőből Tamynak: (nem én mondtam)
Beszéltem apuval, és azt mondta, hogy szívesen kerít nekem memóriakártyát. Valószínűleg bírja vagy 45 percig, úgyhogy nem kell vacakolni a pendrive-al meg mittudomén. És legkésőbb augusztusban kerítünk műanyagfegyvereket!
A beszélgetés jó volt:
"- Akármilyen fegyver jó.
- Biztos? Akkor az se baj, ha UZI?
- Úúúúúúúúzzzzzíííííííííííí >___>"

Fáramászás

2009-07-06T13:20:00.003+02:00

Igen, elég sokakban merült fel a kérdés, hogy miért indultam fára mászni. Na, lássuk ezt szép folyamatában.
"2009. 07. 05. (még; 10 perc 06-ig)
Kedves naplóm.
A naplóírás utolsó bejegyzése itt: "Lesz saját gépem! Megrendelték!". Azt hiszem, másfél év elég volt, hogy meggyűlöljem ezt a tényt: meleg, idegesít és annyifelé kell figyelnem, hogy már csak arra nem tudok, ami igazán fontos. A tanulás, a család, az írás, a barátok, a kalandok... Hova lettek ezek?
Képzeletben végigúsztam a
végtelen csillagtengereken,
de mindkevesebb lélekgyö-
nyört adott testem nekem
Már nem akarom. Vissza akarom kapni a semmi örömét. Hogy élvezem a nyarat. Hogy azt csinálom, amit szeretek.
Már régóta próbálkozom, de két dolog segített.
Az egyik Tamy és Zsuzsi, akik mindenben benne vannak. Én meg csak szarakodtam és lustálkodtam és az agysejtjeimet gyilkoltam, ám együtt olyanokat találtunk ki, amihez kedvem volt. A másik, hogy győzködtek a zenéről.
"Zene?! Baromság."
És tényleg. A zene volt az, ami felrángatott, meg az alkotási vágy. Lehet, hogy az én személyiségem esett át valamin, de olyan társaság, ami minden baromságban velem tart, hihetetlenül felemelő hangulatot teremt.
Erre volt szükségem eddig, de az út még mindig nagyon hosszú... Ennek ellenére szeretném megköszönni, hogy feldobtak a halálból. Legszívesebben így éjfélkor kirohannék az udvarra. Szabad vagyok!
SZABAD!!
És ha csak jövőre nyitom ki ezt, már akkor is gyönyörű dolgokat találni benne. Nincs okom többé szégyenkezni."
Egyszóval valamennyivel több életkedvem lett a gép nélkül. Lálálálálálálááááááá!